Oldalak

2011. május 14., szombat

Az én hőseim


Azt hiszem, hogy a legnehezebb lecke, amit minden újságírónak meg kell tanulnia, hogyan tartson távolságot a riportalanyoktól. Nemcsak nehéz feladat ez, de teljesen természetellenes is. Hiszen abban a pár órában, ameddig beszélgetünk gyakran életük legnehezebb időszakáról faggatom őket, és brutális őszinteséggel kell megnyílniuk. Muszáj, hiszen a cikk csak ekkor lesz jó.

Ahhoz, hogy a cikk jó legyen kemény kérdéseket kell feltennem, minden félelem nélkül. Az eredmény elképesztő: ezek az emberek gyakran olyan dolgokat mondanak el nekem, amit gyakran a családjuknak, legjobb barátaiknak sem meséltek még el. Igazi katartikus találkozások ezek, könnyekkel, néha sírással, de mindenképp egy érzelmileg felfokozott állapotban. Nem meglepő, hogy egy-egy ilyen találkozás alkalmával jó ideális esetben nagyon közel kerülök a riportalanyokhoz. És gyakran kívánom, bár találkozhatnánk újra és újra, mert annyi erőt, energiát kapok a történetükből.
De ez nagyon ritkán valósul meg, hiszen előfordul, hogy egy héten 2-3 ilyen vallomást is meghallgatok. És bár minden riportalanynak hálás vagyok a nyíltságáért, az őszinteségéért... ma már tudom, nem szabad megengednem magamnak, hogy érzelmileg megérintsen a történetük. Mert akkor hetente belehalnék ezekbe a sztorikba.
Az első igazán "rázós" sztorit a BBC televíziós újságírói vizsgámra készítettem még 1998-ban. A téma "Halálos beteg gyerekek rajzai" volt. Épp akkor jelent meg erről egy könyv, amely azt elemezte, hogyan is jelenik meg a halálfélelem a gyerekek rajzain és nekem valahogy megtetszett ez a bizarr téma. Nem akartam valami kis tinglitangli anyagot csinálni. Valami igazán komoly dolgot akartam csinálni.
A feldolgozás adta magát - keresni kell egy olyan gyerekrák osztályt, ahová beengednek a kamerával, beszélgetni anyukával, gyerekkel és az osztály pszichológusával arról, hogyan fejezik ki a kis betegek a félelmüket, hogyan tudják segíteni őket. Sikerült megnyerni magamnak a téma nagy adu ászát, Polcz Alaine-t is, aki egyébként eszméletlen kedves riportalany volt és lehengerlő személyiség. Gondoltam bevágok még néhány szép rajzot a könyvből, mellémondok pár okos mondatot és voilá, máris kész lesz a nagyon ütős, érzelmes anyag.
Egy dolgot nem terveztem bele. Milyen érzés lesz a nyolcéves rákos kislány szemébe nézni és arról kérdezni, hogyan készül a saját halálára. De erre csak akkor jöttem rá, amikor már ott volt előttem az a pizsamás kislány, aki olyan nagyon törékenynek látszott és láthatólag egyáltalán nem akart velem beszélgetni. Nemhogy a halálról, de még az életről sem. A karjában kanul, a fején színes kendő, hogy leplezze a kopasz foltokat. Egyszerűen képtelen voltam feltenni az előre megírt mondatokat. Megkérdeztem mire vágyik, mi hiányzik neki, mitől fél... de a válaszok annyira semmitmondóak voltak, ő pedig olyan távoli. Úgy éreztem, hogy megbántanám a kérdéseimmel. És ezt nem akartam.
Nem jutottam dűlőre az anyukájával sem. Pedig ő nem volt félénk. Lehengerlő energiával magyarázta, hogy a lánya milyen szépen gyógyul. Elmesélte, hogy ők két éve gyakorlatilag itt a kórházban élnek. Egy kis lila folttal kezdődött az egész kálváriájuk, ami nagyon fájt a kislánynak, pedig sehol nem ütötte meg magát. Jött az ügyelet, a vérkép és a vasárnap délután, ami megváltoztatott mindent. És ők azóta, két éve folyamatosan harcolnak. Kemoterápia, műtét, gyógyszerek - és közben sok-sok szeretet. És elmondta, hogy szerinte most már jobb lesz. Már jobban van a gyerek. És nemsokára hazamehetnek.
És hogy gondolnak-e arra, hogy vesztesek is vannak ebben a harcban? No igen, az nagyon nehéz, amikor a mellettük lévő ágyból egyszer csak eltűnik valaki és soha többé nem jön vissza. És igen, ezek a gyerekek is tudják, hogy az illető nem meggyógyult, hanem meghalt. Ilyenkor pár napig elég rossz a kedve az egész osztálynak, és ezt a bohócdoktorok se tudják feledtetni. De nem szabad ezzel túl sokat foglalkozni. Ők győzni fognak, mert az ő lánya igazi harcos. És ő nem engedi meg neki, hogy feladja a harcot.
A kérdések a félelemről, a veszteségről, arról, hogy beszélnek-e ketten egymás között a halálról, egyszerűen bennem akadtak. A szakértőket könnyű volt erről faggatni - de azokat az embereket, akiknek tényleg nap mint nap szembe kellett ezzel nézniük, egyszerűen nem volt szívem ezzel szomorítani.
Az elkészült anyag így se lett rossz - az ügyes vágások elsimították a sutaságomon, és amit nem volt erőm megkérdezni élőben, azt elmondtam a képek alatt. A vizsga sikerült, az oklevelet megkaptam és az anyagot pár hónappal később a magyar rádiónak is sikerült eladni, mert kép nélkül is megállt a lábán.
Amikor adásba ment, én már egy következő anyagon dolgoztam. Egy olyan nővel találkozgattam, akinek egy titokzatos autoimmun betegsége volt. Levágták a lábait, kivették a veséjét, hetente háromszor járt dialízisre és az ujjaiból is le kellett már vágni darabokat. Ennek ellenére festett. Csodás képeket festett és nagyon jókedvű volt minden alkalommal, amikor találkoztunk. JÓ volt nála ücsörögni, teázni vele és hallgatni a történeteit. Már fogalmazgattam magamban a cikk szavait, amikor hirtelen kórházba került ezért lemondta az interjút. Le kellett vágni az egyik kezét. Ettől olyan depresszióba zuhant, hogy képtelen volt tovább fenntartani a boldogság látszatát, amit számomra tartogatott és minden szomorúságát és kétségbeesését rám öntötte. Elképzelni sem tudtam, hogyan segíthetnék neki. És azt sem, hogyan lesz ebből pozitív hangvételű, erőt adó cikk... És ekkor, a legrosszabb pillanatban hívott fel a rákos kislány anyukája is. Temetésre invitált. A lánya meghalt. Nem sokkal a kilencedik szülinapja előtt.
Nehéz pillanat volt ez nekem is. Úgy éreztem, hogy nincs jogom ezeket az embereket faggatni. Hogy én is belehalok az ő fájdalmukba. És hogy ezt képtelenség még kívülállóként is feldolgozni.
A festőnővel többé nem találkoztam. Nem tudtam újra a szemébe nézni. A kislány temetésére sem mentem el. Úgy éreztem, hogy nem tudom elviselni a család fájdalmát.
Jó darabig kerültem az ehhez hasonló kemény témákat. Fiatal voltam és tapasztalatlan, ez pedig - valljuk be - igazi mélyvíz még a profiknak is.
Nem gondoltam volna, hogy pár évvel később a Wellness Magazinnak sorozatban fogom szállítani a nehéz sorsú nőkről szóló cikket. Még kevésbé, hogy imádni fogom. Sokkal szívesebben találkozom velük, mint felületes sztárocskákkal, vagy arrogáns szakértőkkel.
Közben persze azt is megtanultam, hogy ne halljak bele mindegyik történetbe. És már egyáltalán nem zavar, ha napokig kísért egy-egy történet, visszhangzik bennem egy-egy mondat. Leginkább azért, mert már nem áldozatnak tekintem ezeket az embereket, hanem bölcs tanítómestereknek, akiktől sokat lehet tanulni. Legfőképp azt, hogy az élet gyönyörű!

Ez a cikk a Wellness Magazinban jelent meg és eszméletlen sok emilt és telefont kaptam utána. Kiderült, hogy ez az újfajta reumakezelési módszer, amit a képen is látható Orsi kap nagyon sok embert érint. Számomra megdöbbentő, hogy a reuma nem az öregek betegsége, hiszen a legtöbben így gondolunk rá. De mint kiderült, a reuma nem egy bizonyos kór neve - egyfajta gyűjtőfogalom. És sajnos akár már tizenéveseket is megtámadhat.

A cikk elolvasásához kattints ide: Wellness café vagy ide Reumagyógyítás


0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Twitter Delicious Facebook Digg Favorites More