Oldalak

2011. június 16., csütörtök

Sztárok és sztárocskák


Azt mondják, hogy az újságíró annyit ér, mint a notesza (manapság már inkább a mobilja.) Ha abban jó sok telefonszám van, akkor az azt jelenti, jó sok értékes kapcsolata és belső információja van. Végigpörgetve a mobilom telefonszám regiszterét elmondhatom, a kis SIM kártya jóval drágább nekem, mint a külső tok, amivel telefonálok.

Újságírónak lenni azért is jó, mert olyan emberekkel lehet találkozni, akik nagyot alkottak, akikre felnéz az ember. Persze minden efféle találkozás ott hordja magában a veszélyt - mi van, ha kiderül az illetőről, hogy élőben nem is olyan szimpatikus? Egy világ omlik össze ilyenkor. Sok bálványom ledőlt már - igaz, helyette fel is épült néhány.
Persze tudom én, hogy a sztárok élete se könnyű, mert a telefon, amin az újságíró keresi, nem mindig csörög jókor. Lehet, hogy épp a kisboltban a pénztárnál készül fizetni, vagy a gyerekéért megy az iskolába. Ember ő is. És ilyenkor hívja fel a hülye újságíró, hogy megkérdezze, ugyan már, melyik a kedvenc fagylaltja, hová megy idén nyaralni, miért szakított a szerelmével és volt-e már rá példa, hogy csődöt mondott az ágyban. Elhiszem én, hogy időnként a fenébe se kívánja az egészet, de sajnos ez az egész iparág így működik. Ma a kedvenc gyerekkori meséjével kerül színpadra - holnap majd azzal, hogy új darabban szerepel.
Lehet persze erre nemet mondani - nem véletlen, hogy vannak olyan sztárok, akik évekre eltűnnek, hiába akarnak többet tudni róluk az emberek. Ők csak akkor kerülnek címlapra (de mindig oda!) amikor ők azt akarják. Stahl Judit vagy Friderikusz Sándor például csak akkor és annak nyilatkozik, akinek ő akar és akkor, amikor nekik épp megfelelő az időpont. Őket nem is lehet csak úgy közvetlen felhívni, egyeztetni kell az ügynökükkel és még akkor is megválogatják, hogy melyik újságba és kinek mondanak bármit is. (Megjegyzem Stahl Judittal már készítettem interjút és két dolgot elárulok róla. A egyik, hogy döbbenetesen pici nő, a másik, hogy nem túl kedves jelenség. A férjemmel (aki rádiózott akkoriban) együtt készítettünk vele interjút és jó ötletnek tűnt, hogy felváltva kérdezzük majd Stahl Juditot. Egészen addig, míg fel nem figyeltünk arra, hogy a férjem kérdéseire egyáltalán nem válaszol, csak az enyémekre. Egyszerűen úgy csinált, mintha csak én ülnék vele szemben. A mai napig nem tudom, hogy miért.)
Hasonlóképp nagy csalódás volt Varga Izabella is, akivel épp várandóssága idején készítettem volna interjút, de nem volt hajlandó egyetlen babavárós kérdésre se válaszolni, ami azért volt csak furcsa, mert épp ennek kapcsán találkoztunk. Nem volt jókedve aznap - de az én napom is elrontotta, hogy hiába mentem a világ végére, hogy találkozzak vele.
Persze vannak a fentieknél jóval közvetlenebb hírességek is. Koltai Lajos, az operatőr és rendező szerintem sokkal nagyobb világsztár a fentieknél, mégis készséges és kedves riportalany volt, amikor a Maléna premierje után találkoztunk. Csernustól is nagyon féltem, hiszen ő híresen piszkálódó alkat - de kifejezetten kedves, vicces és sármos pasiknak bizonyult. Koós Jánossal mondjuk megjártam, mert addig nem volt hajlandó beszélni velem, míg a kedvenc kiskocsmájában nem ittam vele pertut, de aztán minden kérdésre őszintén válaszolt és egy egészen virágos hangulatú délelőttöt töltöttünk haza. Mondjuk a diktafon másnap nagyon is kellett, mert alig emlékeztem valamire a beszélgetésből. Hiába no, nem szoktam hozzá a kora reggeli piáláshoz.
Megszámolni se tudom, hogy mennyi hírességgel, celebbel készítettem már rövidebb-hosszabb interjút. Van, amit gyorsan elfelejtettem, van amit soha nem fogok. Ábel Anita az elsők között volt, még a pályám legelején, akit fel kellett hívnom és bevallom nagyon féltem tőle. Akkoriban a Szomszédok volt az ügyeletes sztár-sorozat, és épp előtte hívtam fel Frajt Editet, aki képes volt áprilisban azt mondani, hogy nem tud velem még telefonon se beszélni és leghamarabb szeptemberben tud arra időt szakítani, hogy interjút adjon. Nagyon lekezelő volt és ez teljességgel elütött attól a képtől, amit a tévében láttam belőle. (Megjegyzem, évekkel később újra beszéltem vele. A sorozat akkor már évek óta nem ment és sehol nem lehetett róla olvasni. Sokkal készségesebb és kedvesebb volt, mint amikor először beszéltünk...)
Ábel Anita a Szomszédokban elég nagyképű, okoskodó kiscsajt játszott, előre féltem hát tőle, hogy ő is le fog majd pattintani, de helyette készséges, kedves és maximálisan segítőkész volt. Mint később megtudtam, az ő édesapja is újságíró volt, és tőle tanulta, hogyan is kell az újságírókkal bánni.
De ugyanilyen kedves volt Albert Györgyi, döbbenetesen emberi volt Gregor Bernadett és elbűvölően bájos Szinetár Dóra - míg Liptai Klaudia olyan mértékben barátságtalan és lekezelő, ami teljesen elképesztett.
A mélypont tagadhatatlanul Hegyi S Lucia volt, aki majd egy órát váratott a szalonjában, majd kiröppent két VIP vendég között és öt percben ledarálta a mondandóját. Amikor elküldtem neki a cikket, (mindig egyeztetek a riportalanyokkal megjelenés előtt) tajtékozva hívott fel: hogy micsoda kretén vagyok, hogy mertem azt leírni, amit mondott. (!!!) Hiszen minden újságíró tudta eddig, hogy azt nem szabad leírni, amit ő blablázik. Hogy azt át kell teljesen fogalmazni. Hát én hogy lehetek ilyen amatőr, hogy ez nekem nem ment? Hát nem tűnt fel, hogy amit nekem elmondott azt csak BARÁTILAG mondta? Az első döbbenet után amúgy jót nevettem az eseten, mert hát hol vagyok én az ő barátja? A szalonjában töltött egy óra alatt egy kávét se kaptam, nemhogy egy jó kis designruhát. Hát cimbi az ilyen? De azért bosszantott is persze, hogy hülyének nézett. Végül a PR-osa átküldte, hogy mi mehet nyomdába, ami csak azért bosszantott, mert az eredeti cikkben sem volt semmi bántó - az újban viszont nem volt semmi érdekes. A riprtalany szava persze szent - ha egy unalmas, rossz interjút kíván, azt is megkaphatja.
Érdekes, hogy az igazi sztárok kicsit sem hisztisek. Nem kötnek bele kötőszavakba, vállalják, amit elmondtak és nem akarják kihúzni a legjobb sorokat. Mint Horgas Eszter, aki azt mondta, hogy én írtam eddig róla a legjobb cikket. Vagy Palya Bea, akivel soha nem találkoztam még, csak telefonon beszéltünk. Nyomorult tízsoros kis interjút kellett vele csinálnom, és ennek örve alatt legalább másfél órát filozofáltunk, kacagtunk és sírtunk. Olyan energia van benne, ami még telefonon keresztül is perzselt. Annyi dolgot mesélt, amit nem tudtam belepréselni a kis szösszenetbe, de a mai napig itt van a fejemben. Azt mesélte például, hogy egy este nagyon maga alatt volt és kiment a Margitszigetre sétálni. Este volt, sötét és ő egyedül sétált, amikor egy fiatal cigány fiúkból álló csapat vette körbe. Kérdezgették mit csinál, nem-e ijedt most meg tőlük. Mire ő kérdezgetni kezdte őket arról, mit tudnak a saját gyökereikről, a hagyományaikról, dalaikról. És persze elkezdett nekik énekelni. A fiúk zavarba jöttek, afféle szent bolondnak látták és gyorsan otthagyták. Hát így jár ő a világban félelem nélkül a zene és a dal erejével átlendülve minden kihíváson. Nekem ez a történet példamese. Ha jót vársz és hiszel a jóban, jó dolgok fognak veled történni.
Hírességekkel találkozni mindenképp tanulságos dolog. Arra jó, hogy helyére kerüljön az emberben ez a hírnév dolog. Érdekes látni, mennyire eltorzít sokakat - és mennyire el tudja rejteni a képernyő az emberek igazi arcát. Ma már tudom, hogy akiben sok van, annak nem kell dívát játszania. Akiben meg kevés - az igazából soha nem is lesz sztár. Csak afféle sztárocska.

 
Az alábbi cikk a Nők Lapja Évszakok 2005-ös számába került be.  Ebbe került be egyébként életem első profi fotós által készített, stylist által megdizájnolt portréja is, amit műteremben csináltak. A közös, nagy képen a "Boldog új évet" felirat betűit tartják a lap munkatársai - nekem jutott a felkiáltójel. Külsősként amúgy ez is elég nagy dolog volt. Mondanom se kell - rém büszke voltam rá. Ma már a kép azért nem tartozik a kedvenceim közé.
















-------------------------------------

12 NŐ 12 EMLÉKEZETES NAPJA

Megkértünk 12 nőt, hogy idézzék fel, melyik volt számukra 2005-ben a legemlékezetesebb nap. Annyiféleképpen válaszoltak, ahányan vannak. Hiszen életkortól, foglalkozástól, sorstól függetlenül mindenki elé mást hozott az élet. De az közös, hogy ami történt velük, megváltoztatta életüket és gondolkodásukat. Mert ehhez néha egyetlen nap is elegendő.

JANUÁR
Január 20-án megszületett Kinizsi Emma Anna - a Barátok közt című sorozatból ismert Deutsch Anita és Kinizsi Ottó kislánya.

„Bár ma már csak a szépre emlékszem, azért még nem olyan nagyon idős a lányom, , hogy ne tudnám felidézni, milyen fájdalmas és kemény munka volt a szülés. Csodálatos, könnyű terhesség után két héttel a kiírt időpont előtt, délután fél kettőkor elfolyt a magzatvíz, de a fájások nem indultak be. Ezért hát megindították a szülést, kaptam oxitocint, és hosszú órákon át vajúdtam, míg végül másnap reggel fél hétkor megszületett Emma. A várakozás és vajúdás hosszú órái alatt mindent kipróbáltam a bordásfaltól a szülőszéken át a kádig. Egyedül a meleg víz hozott némi enyhülést, egyedül ott volt jó. Az orvosom lebeszélt az epidurális érzéstelenítésről, így mindenféle fájdalomcsillapítás nélkül szültem. A fájdalomtól egyébként nem féltem, inkább kíváncsi voltam rá, hogyan fogom bírni. Nem is ez volt az egészben a legrosszabb, hanem az, amikor a férjem elvágta a köldökzsinórt. Akkor éreztem át igazán, hogy vége ennek a csodás várandósságnak. De minden rossz érzésemet elfújta, amikor Emmát még magzatmázasan rám rakták, és ő azonnal szopizni kezdett. Egy órát tölthetett együtt a család, aztán a férjemnek rohannia kellett dolgozni. Amúgy is csoda volt, hogy volt egy olyan szabad napja, amikor se egyetemre, se a forgatásra nem kellett mennie, és Emma éppen ezt a napot választotta ki, hogy megszülessen. Azóta már nem csodálkozom ezen, mert látom, hogy Emma mindenben olyan tökéletes kisbaba. A szülés előtti napon még eljutottam kozmetikushoz, fodrászhoz, aznap délelőtt pedig elmosogattam, rendet raktam, és amikor hátradőltem, hogy most már minden kész, akár jöhetne is a baba, na, akkor folyt el a magzatvíz. Az első hat hét ugyan nem volt könnyű, mert felcserélte a nappalokat az éjszakákkal, ráadásul besárgult és nagyon aluszékony volt, ezért sok gondunk volt a szoptatással, de aztán minden elrendeződött. A szülés előtt leginkább attól féltem, hogy idegen és furcsa lesz majd egy kisbabával hármasban. De persze ez nem így volt. Az első pillanattól fogva olyan természetes, hogy velünk van, hogy hozzánk tartozik. Így lett teljes a családunk.”

FEBRUÁR
Február 10-én nyílt meg Dobribán Fatime első önálló kiállítása Budapesten, a Várfok Galériában.

„Nagyon jó érzés volt látni a képeimet a galéria fehér falain, úgy, ahogyan a fejemben megszülettek. Otthon ez az élmény soha nem az igazi, mert egy szűk albérletben festek, sárga falak között, és kevés természetes fény jön be, ezért ott mindennek kicsit más színe van. De ez a jó érzés a galériában csak pillanatokig tartott, ameddig egyedül voltam a képekkel. Amikor a megnyitóra megérkeztek az emberek, a képek már nem voltak többé az enyéim. Mindenki látta, min járt a fejem, és engem is láttak a vásznakkal együtt. Olyan érzés volt, mintha a nagyítóval néznének, belém látnának. Úgy éreztem, mintha túlságosan kitárulkoztam volna, nem egyszer megfordult a fejemben, hogy soha nem is kellett volna magamat lefestenem. Mert a képek fele engem ábrázolt. Kalandhősként jelentem meg rajtuk mint egyfajta szerepjátékfigura, ahogy megoldom az utazásaim során felmerülő nehézségeket. Persze nem jártam sehol. Csak elképzeltem. De aztán félóra múlva elmúlt a kellemetlen érzés, és jó érzés volt látni, hogy örömöt szereztem a nézőknek a képeimmel. Azt mondják, sikeres volt a kiállítás, hiszen sok képet sikerült eladnom, de annak örülök, hogy a portrék megmaradtak nekem, és inkább a trópusi tájképeimet vitték el a vásárlók. A legjobb pedig az volt, amikor a kiállítás után otthon elolvastam a vendéskönyvet - jó érzés volt elolvasni, hogy miket írtak bele az emberek.”

MÁRCIUS
Március 18-án játszotta először Belle szerepét a közönség előtt Szinetár Dóra, az Operett Színházban, a Szépség és a szörny című musicalben.

„Furcsa érzés, amikor az embert minden este 950 ember csodálja a szépségéért, hiszen Belle-nek már a neve is ezt jelenti: szép. Én pedig előtte soha nem játszottam még Barbie-babaszerű hősnőket. Bár a darab tanulsága, hogy az igazi szépség belülről fakad, és Belle-nek a lelke is szép, hiszen ezért tudja megváltoztatni a Szörnyeteget - de azért „szépnek” lenni néha komoly kötelességekkel jár. Ezt már a darab próbáin megéreztem, amikor a kisfiamat bevittem suliba, és utána bezuhantam a kora reggeli próbákra, És bizony nem volt képem kinőtt mackónadrágban, egy befőttes gumival összefogott copfban a színpadra lépni, még akkor sem, ha ezt a közönség nem láthatta, csak a kollégák. De hát ha az ember maga a „szépség”, akkor ezt nem teheti meg. Így minden reggel szépen kisminkeltem magam, pedig ez egyébként nem szokásom. Persze a szépség nem csak lelki, de időnként fizikai teher is: a bálon viselt hatalmas arany ruhámban keringőzni kifejezetten nehéz munka. De a végeredményt nézve megéri, mert sikerült olyan darabot létrehoznunk, ami teljesen olyan, mint a rajzfilm. És ezt jó értelemben mondom, mert tiszta varázslat az egész, nem csak az a részlet, amikor a Szörny visszaváltozik emberré. De azt gondolom, hogy ha engem is minden este elvarázsol a darab, és úgy érzem magam, hogy Disney világa beszippantott, akkor nem csodálkozhatok azon, hogy bárhová megyek, mindenütt azt kérdik, nem tudok-e véletlenül jegyet szerezni a darabra.”

ÁPRILIS
Április 24-n Dr. Hargittai Magdolna kutatóprofesszor, az MTA tagja, előadást tartott Japánban a nők tudományban játszott szerepéről.

Kémiai kutatásaimban a molekulák szerkezetével foglalkozom, de férjemmel, Hargittai Istvánnal együtt évek óta könyvsorozatot írunk Candid Science, azaz Őszinte tudomány címmel, amely Londonban jelenik meg. Híres tudósokat interjúvolunk meg, többségükben Nobel-díjasokat. Feltűnt nekem, hogy mennyire nehéz kiemelkedő női tudós riportalanyokat találnunk. A több száz tudományos Nobel-díjas között az elmúlt száz év során alig egy tucat volt nő, tehát a díjazottak mindössze 2,5%-a. Az egyetemre kerülő diákoknak még mintegy fele nő, de a ranglétrán egyre feljebb haladva, a nők aránya rohamosan csökken. A Magyar Tudományos Akadémia mintegy 35 tagjának 4%-a nő. Ezzel Magyarország a világ tudományos akadémiáit tekintve a középmezőnyben van. A tudományban nem lehet pozitív diszkriminációt alkalmazni, itt szigorúan csak a teljesítményt lehet elismerni. Az előrelépéshez kettős feladatunk van. Az egyik, hogy a különböző szinteken döntéshozó helyzetben lévő – szinte kizárólagosan férfi – kollégáinkban tudatosítsuk azt, hogy vannak kiváló női tudósok. A másik, hogy olyan modelleket állítsunk pályakezdő ambiciózus fiatal nők elé, amelyek azt mutatják, hogy a tudományos pálya választása nem a sikeres pálya és a család közötti választást jelenti. Számos példa van arra, hogy boldog családban élő kutató nők az egész emberiség javát szolgáló felfedezéseket tettek. Japán messzebbről indult, mint Magyarország a nőknek a tudományban elfoglalt helyzetét illetően. Csak néhány éve nevezték ki az első női professzort a Tokiói Egyetemen. Mára azonban felismerték ennek a problémának a jelentőségét és igyekeznek behozni a lemaradást. Ennek kapcsán kértek fel arra, hogy tartsak előadást a nők helyzetéről a tudományban. Az előadásra távoli helyekről is jöttek érdeklődők, és nemcsak nők hallgatták meg, hanem a japán tudományos élet több férfi résztvevője is.

MÁJUS
Május 1-én Venekei Marianna, az Operaház balett-művésze megkapta a Táncművészet Alapítvány Europas díját.

„ Amikor felhívtak telefonon, hogy megkapom ezt a díjat, nagyon meglepődtem. Miért pont én? Soha nem hajtottam díjakra, azért táncolok, mert négy éves korom óta ez okozza számomra a legnagyobb örömöt. Persze díjat kapni mindig jó, és mivel ez a szakma elismerése, ezért különösen jólesett. Örülök, hogy nem kellett beszédet tartanom a díj átadóján, mert nem vagyok a szavak embere. De a gálán minden díjazott fellépett, és talán a táncom elmondta helyettem, hogy mit éreztem. A díjhoz járt egy kis szobor is, egy szélnek feszülő női alak, aki egy lépést tesz - franciául a pas azt jelenti, lépés - az Europas pedig arra utal, hogy a tánccal is egy lépést teszünk Európa felé. Én is sokfelé felléptem már világ minden táján, kaptam is már egy koreográfiámért díjat Kanadában, de persze mindig az a legjobb, amikor a hazájából kap dicséretet az ember. Örülök, hogy elismerték az elmúlt éveim munkáját, hogy mások is figyeltek rá, miket csinálok. Nekem a szakmám betölti az egész életemet. A szüleim nagyon messze élnek, gyermekem még nincs, így gyakran egész napomat a színházban töltöm. Minden reggel 10-től bemelegítés, próba, délután koreografálok, jelmezeket tervezek, este előadás. Amikor a díjat átvettem igazi ünnepnap volt, és ebből nekünk, táncosoknak olyan kevés jut. Voltaképp tíz éves korom óta szinte minden nap szolgálatban vagyok, azóta folyamatos munka az életem. De nem panaszkodhatok, azt csinálom, amiről gyerekkorom óta álmodtam, és minden díj nélkül ugyanezt tenném, hiszen nekem az a célom, hogy a művészetemmel örömöt szerezzek azoknak, akik a nézőtéren ülnek.”

JÚNIUS
Június 25-én indult Amerikába, az alabamai űrhajósok kiképzőbázisára Porpáczy Éva, nagykanizsai matematika tanár.

„Öt nap egy amerikai űrhajósiskolában?!? Amikor megtudtam, hogy én utazhatok, az öröm mellett azonnal ijedtség költözött belém. Nem vagyok gyakorlott utazó, ezért az első kérdésem az volt: ki utazik még Magyarországról? Amikor a Honeywell cégtől, akik az egész utat szponzorálták, megtudtam, hogy az 500 magyar pályázó közül csak én szállok majd repülőre, elbizonytalanodtam. Amikor pedig Amszterdamban a gép késése miatt lekéstem az amerikai csatlakozást, és egész nap egyedül kellett várakoznom a reptéren, már komolyan féltem. Százszor is végiggondoltam - mit fogok csinálni, ha nem találom meg kinn a szállásomat, a programokat? De felesleges volt emiatt szorongani, mert ott már minden olajozottan ment. 18 országból 144 tanár vett részt ezen a programon, a nagyrészt persze amerikaiak. Kora reggeltől gyakran késő estig folyamatosan előadások, kísérletek és érdekes gyakorlatok voltak. Mindenféle szimulációs eszközt kipróbálhattunk, épp úgy, mint az igazi űrhajósok. Beültem a háromdimenziós forgókerékbe, amely valóban minden irányban forgott. Nem lettem rosszul, de tény, hogy mikor kiszálltam, kicsit remegett a lábam. Izgalmas volt az is, amikor egy hosszú kötélcsúszdán belecsobbanhattam a vízbe, vagy egy kis kabinban beeresztettek minket egy tóba, és időre kellett kimásznunk. Nagy élmény volt a holdjárást gyakorló eszköz kipróbálása is, amely a föld gravitációjának egyhatodát szimulálja. Emlékezetes marad az is, amikor berakták a csoportunkat egy igazi űrkabinba, és rádión diktálták, milyen kísérleteket kell elvégeznünk. Szóval sok izgalmas program volt, de a legemlékezetesebb mégsem a sok mókás feladat volt számomra, hanem amikor találkozhattam egy idős, nagyon híres amerikai űrhajóssal, aki már hat alkalommal járt az űrben, és három űrsétán is részt vett. Színes, szórakoztató, mégis elgondolkodtató és tanulságos eladást tartott, és közben csodás képeket vetített. De a legjobban azt csodáltam, hogy előadás után mind a 144 részvevővel egyenként elbeszélgetett - pedig ez majdnem három órájába tellett! És nem fáradt el, nem unta meg: mindenkivel egyforma érdeklődő volt, és ez nagyon jólesett! Szeptember óta a diákjaimnak is gyakran emlegetem, milyen volt az űrközpontban, mutatok nekik fényképeket is. Nekik nagyon tetszik. Remélem, hogy ez majd motiválja őket, és rájönnek, érdemes tanulni a reáltárgyakat, mert efféle izgalmas lehetőségeket rejt!”

JÚLIUS
Július 7-én Zalán Eszter újságíró Londonban a robbantások közelében volt. Egész nap a várost járta, és bár nem került veszélybe, sokat tanult abból a hidegvérből, ahogy az angolok fogadták a szörnyű mészárlás híreit.

„Először csak bosszantó volt, hogy nem járnak a metrók. Aztán amikor a szirénázás folyamatos lett Londonban, tudtam, hogy nem áramkimaradásról van szó. Budapestről kaptam az sms-t: terrortámadás érte Londont. Úgy terveztem, hogy a Westminster apátság, a Tate Galéria és a Chelsea stadion lesz az aznapi program. Fél tíz felé a Russell téri metrómegállónál nagy volt a tömeg: senkit sem engednek le, áramkimaradás van – mondták. A Westminster felé sétálva láttam: mindenki gyalogol – nem jár a metró. Bár Londonban szeretnek panaszkodni a tömegközlekedésre, ez a leállás szokatlan volt. Kiderült, egy busz is felrobbant, és láttuk, hogy a nyomozók vegyvédelmi ruhában mennek le a metróba. Ijesztő volt, hogy senki nem tudta, mekkora volt a támadás, és várható-e újabb. A Tate Galleryben a teremőrök rendkívül nyugodtan, mosolyogva beszélgettek a bent rekedt és a kinn álló, érdeklődő látogatókkal. Tanácsokat adtak: jó, ha Chelsea-felé akarok menni, de a belváros felé inkább most ne. Elgyalogoltam hát a Chelsea városnegyedbe. Útközben rendőrök, kommandósokkal megrakott motorcsónakok, mentők húztak el mellettem. Végül egy kis környékbeli pub-ban szedtem össze magam. Mindenki a tévére tapadt. Döbbenet volt az arcokon, de félelem nem. Délután hazafelé egy igen színes negyeden baktattam át. Ahogy elhaladtam a fejkendős muzulmán lányok, a turbános szikh férfiak, az ukrán boltosok között, az járt a fejemben: nem hiszem el, hogy nem lehet együtt élni, különösen itt, Londonban. Hiszen a város többek közt ezért a sokszínűségéért kapta meg a 2012-es olimpia rendezési jogát! Az egész nap izgalmai után hazafelé, a robbantástól kétsaroknyira azonban már láttam, visszatért az élet a rendes kerékvágásba: nyitva volt egy étterem, és egy pub is. Londoni módra természetesen tele emberrel. Különösnek hatott, de végül is az IRA miatt ez a város több évtizedes fenyegetettség alatt megtanulta, hogyan kell viselkedni terrortámadás idején. Másnap a metrón nem voltak sokkal kevesebben, mint máskor. A londoniak megrázták magukat, az élet ment tovább. A tőzsde nem omolhat össze, a színházak sem állhatnak le a legnagyobb turistaszezon idején. Virágok és mécsesek lepték el a megtámadott metrómegállókat. Mégsem nyerhettek a terroristák.”

AUGUSZTUS
Augusztus 28-a volt Janics Natasa kajakozó számára az év legsikeresebb napja, mert aznap két világbajnoki érmet is szerzett társával, Kovács Katalinnal, közösen. Igaz, csak egy hajszálnyival volt ez jobb, mint az előtte való nap - akkor ugyanis „csak” egy aranyérmet akasztottak a nyakába.

„A versenyeken a legjobb az a néhány perc a rajt előtt, amikor azt érzi az ember, hogy jobb a többieknél, és ma nyerni fog. Mielőtt rajthoz állunk mindig megfigyelem a többieket. Hogyan eveznek, milyen a testalkatuk. Jó szemem van ehhez, nagyon pontosan fel tudom mérni, hogy ki, mire képes a vízen
 És igazam volt, amikor láttam, hogy ezek ma nem tudnak megszorítani: több hajóhosszal nyertünk. Ilyenkor az ember hálás lesz azért a sok kemény edzésért, amit év közben teljesítenie kellett, azért az irtózatosan sok munkás évért, ami mögötte van. Mert én már kiskoromtól fogva ezt csinálom, beleszülettem a vizi-világba. Apukám volt az első edzőm, a két bátyám is kajakozik. Amikor az ember beér a rajtba, fizikailag, szellemileg teljesen kifárad. Nem csak abba a néhány perces erőfeszítésbe, hanem akkor jön ki az elmúlt hónapok minden feszültsége. De abban a pillanatban, amikor megteszem az első evezőcsapást, még nincs bennem fáradtság, nincs bennem félelem, csak a tudat, hogy ma minden sikerülhet. És persze utána a siker hatalmas élmény, gyönyörű pillanat, hiszen csodálatos a győzelem íze, és felemelő, amikor hallja az ember a himnuszt és nyakába akasztják az aranyakat. És persze jó az még most is, ha kimondja az ember, „háromszoros világbajnok vagyok.” Szinte a levegőben lebegtem aznap a boldogságtól, és örültem, hogy mindazt a feszültséget, ami már hónapok óta gyűlt bennem egy jó bulin tudtam kitombolni, amit aznap este hoztak össze a kajakosok. Mert ez egy őrült társaság, aznap pedig eredménytől függetlenül mindenki a legjobb formáját hozta. Ráadásul nekünk ebben az évadban az volt az utolsó versenyünk, utána két hónap pihenés jött. Így megtehettük, hogy kirúgunk a hámból. Hajnalig táncoltunk, önfeledten nevettünk, parókákban énekeltünk. Tökéletes nap volt.”

SZEPTEMBER
Szeptember 10-én Virág Judit megnyitotta a Mű-Terem Galéria Rejtőzködő csodák II. című kiállítását.

„A megnyitó után öt héten át reggeltől estig ott álltam a galériában. Egyszerűen jólesett bezsebelni azt a sok ragyogó mosolyt, amelyet a látogatóktól kaptam. Nagy öröm és boldogság volt számomra ezt a kiállítást megszervezni, bár ebben semmiféle anyagi hasznunk nem volt, hiszen ezek közül a képek körül egyet sem adtunk el. Négy éve szervezzük már ezt a kiállítást, és örömmel láttuk, hogy olyan nagy anyag gyűlt össze, amiből két kiállítás is kitelt. Tavaly az 1919-ig terjedő magyar festészetből válogattunk, idén 1919-től szinte napjainkig. Jelentős műgyűjtők adtak most kölcsön olyan képeket, amelyeket már évtizedek óta nem lehetett látni, és eddig csak korabeli forrásokból tudtunk a létezésükről. Most pedig a rossz fekete-fehér reprodukciók után itt ragyogtak a falon. De ebben az öt hétben, bevallom, én nem a képeket, hanem a látogatók arcát és kíváncsi tekintetét figyeltem. A kiállítás ugyan ingyenes volt, de azt gondolom nem ez vezette ide a legtöbb embert, hanem a kukkolás vágya. Végre most bekukucskálhattak más ember otthonába. Gyakran kérdezték tőlem, különösen egy-egy nagyméretű kép előtt: „És ezt valaki tényleg kirakja otthon?” Hát bizony, akinek annyi pénze van, hogy egy ilyen festményt birtokol, annak már valószínűleg nem a 40 m2-es lakótelepi lakásában kell elrendezkednie. A környékbeli nyugdíjasok szinte naponta jártak be, leültek, beszélgettek velünk. De meglepetésemre vidékről tömött buszok érkeztek, mert sok helyen a művelődési házak is felvették programjaik közé a mi kiállításunkat. Meglepett az is, hány középiskolai tanár hozta el az osztályát, és még inkább az, amikor a diákok nagyszerű kiselőadást tartottak egy-egy kép előtt. A mi célunk az volt, hogy minden korosztálynak biztosítsuk a szórakozását. A legkisebbeknek a képekből színezőt csináltunk, a nagyobbaknak kvízkérdésekkel összeállított feladatlapokat - hogy addig is békén hagyják a szüleiket, akik talán így nyugodtabban tudták végignézni a kiállítást. A mi szakmánkban ritka a visszajelzés, még ritkább, nyílt a dicséret. De most egyikben sem volt hiány, hiszen mindenki tudta, ez most nekünk nem hoz nyereséget, sőt bevallom, a képek szállítása, biztosítása komoly több-tízmilliós költséggel járt. Persze ez hosszú távú befektetés. Az, hogy a magyar festményeknek egyre jobb áruk van, annak is köszönhető, hogy jó könyvekkel, kiállításokkal mi is emeljük annak rangját, ismertségét.”

OKTÓBER
Október 15-én Szombathelyen volt Ábel Anita esküvője - menyasszonytánccal, menyecskerablással és reggel 8-ig tartó bulizással.

„Amikor összetalálkoztunk, a férjem nagyon házasságellenes volt. Állandóan azt hangoztatta, hogy ő nem akar nősülni. Talán ezért nem is beszéltünk róla soha. Nem próbáltam rábeszélni, meggyőzni - nem akartam, hogy éppen ezzel vegyem el a kedvét. Pedig nagyon családcentrikus vagyok, és azt hiszem, bárki bármit is mond, valójában minden nő férjhez akar menni. Így amikor két és fél év együttjárás után egy álomszép helyen megkérte a kezem, mi mást mondhattam volna, mint igent? Ez volt életem legszebb napja, mert a szertartás alatt szinte tapintani lehetett a szeretet áradó energiáját. Nem csak az a szerelem volt ebben, amit mi ketten a férjemmel egymás iránt érzünk, bár azt mondják, látni lehetett, mennyire odavagyunk egymásért. De csodálatos volt azt is érezni, hogy 130 ember sugározza felénk a saját szeretetét. Minden vendég eljött, akit meghívtunk, még azok a rokonok is, akiknek nagyon sokat kellett ehhez utazniuk. Aznap rájöttem, milyen szerencsés vagyok, mert nem csak csodálatos férjem van, de sok igaz barátom is, akikre mindig számíthatok. Ez sok dologért kárpótol. Ha az ember közszereplő, naponta érzi, hogy nem szeretik, hiszen a lapok, a rosszakarók minden hibáját lesik. Nekünk olyan esküvőnk volt, amilyenről mindig is álmodoztam - kivéve a lesifotósokat. Nem akartam én nagy médiafelhajtást. Jobb szerettem volna titokban férjhez menni, de jól tudtam, erre csak akkor lehetne esélyem, ha kettesben, két tanuval szöknénk be az anyakönyvvezetőhöz. Márpedig én mindig nagy esküvőről álmodoztam, és nem akartam erről lemondani. Nehéz volt megszervezni, de nem lehet panaszom. Olyan jól sikerült megtartani a titkom, hogy csak egy nappal előtte neszelték meg az újságírók, és csak akkor kezdtek hívogatni, hogy igaz-e a hír. Mert nekem nem az volt a fontos, hogy most minden újság címlapján én legyek, hanem az, hogy mindenki tanúja legyen a boldogságunknak, akit szeretünk, és aki minket is szeret.”

NOVEMBER
November 18-án kerül a boltokba Bíró Kriszta színésznő első nagyobb alkotása, a Fiókregény.

„Írásban szemérmetlenebb vagyok. Ugyan a színésznő is kiadja magát a színpadon, de hiába valllok én szerelmet Rómeónak, azért azt csak én tudom, hogy a vallomás közben igazából kire gondolok. De az írás sokkal intimebb műfaj, hiszen csak azt tudom kifejezni, amit már átszűrtem magamon, ettől lesz a készülő regény jó és hiteles. Az a hang, amelyen megszólalok a regényben a sajátom, és így beszélek az életben és nyilván a színpadon is, hiszen ilyen a személyiségem. Mégis úgy érzem, hogy a könyvben sokkal inkább megmutatom magam, mint ha levetkőznék a színházban. Furcsa egy érzés ez - mert vágyom rá, hogy olvassák az emberek, amit csináltam - de ugyanakkor kifejezetten zavarba hoz, ha mondjuk nekem kell felolvasnom belőle. Mert egyfelől persze azért lettem színész és azért is írok, mert túlteng bennem az exhibíció, de másfelől sokkal szemérmesebb vagyok, mint húsz éves koromban voltam. Ez együtt jár az évek múlásával. Esténként, tíz körül, ha hazaértem a színházból, akkor ültem a gép mellé, és szinte minden nap hajnalig gépeltem. Azért kezdtem írni, mert úgy éreztem csomó történet, fantázia van bennem, amit a színpadon nem tudok elmesélni. De azért nem akarok „irogató színésznő” lenni. Számomra az írás mesterség, amit tanulni kell, és tudom, hogy még csak tanonc vagyok. De élvezem, hogy ez egy újabb csatornája az önkifejezésnek, ahol, ellentétben a színpadon tapasztaltakkal, én vagyok a főnök.”

DECEMBER
December 7-én öt év után S. Hegyi Lucia nagyszabású divatbemutatót tart a Festetics-Palotában. Bár a rendezvény szigorúan zártkörű, a ruhák azért nem titkosak. Hamarosan láthatóak lesznek a tervezőnő honlapján és néhány igényes magazinban.

„Bevallom őszintén, hogy minden alkalommal nagy kihívás és egyben teher is számomra egy ilyen nagyszabású divatbemutató létrehozása. Kívülről az a negyven perc show egyszerűnek tűnhet, de óriási stáb dolgozik azon hosszú hónapokig, hogy minden apró részlet a helyén legyen. Csak a bemutató napján több mint száz ember vesz részt a munkálatokban. Természetesen a munka művészi része szép feladat, de a szervezés és menedzselés rengeteg energiámat felemészti. Anyagilag is rettentően megterhelő, de szerencsére most már hazánkban is egyre több cég lát fantáziát abban, hogy az úgynevezett „magas divathoz” csatlakozzanak. Hálás is vagyok nekik, hiszen nélkülük nem engedhetnénk meg maguknak egy ilyen óriási költségvetésű projektet. Sajnos ilyenkor a rengeteg munka mellett kevesebb időm marad a családomra, a pihenésre, de küldetésemnek érzem a hazai divat felkarolását. Hiszek benne, hogy érdemes minőséget letenni az asztalra és meg kell mutatni mindenkinek, hogy mi magyarok is tudunk olyan szépségeset és elegánsat csinálni, mint bárhol másutt a világon. Sőt, ha összefogunk, még jobbat. Igazi összművészeti ceremónia lesz, ahol a design, a zene, a színház találkozik. Ez a divatbemutató is ezt akarja demonstrálni. Több tehetséges iparművész, sőt egy színházi rendező és egy zeneszerző is segít abban, hogy az egész produkció komplex műalkotássá váljon. Selymek, lágy érzéki anyagok, bőr, szőrme, csipke, kasmír. Mindez a reneszánsz ragyogó színeiben és a reneszánsz kézművességet idéző egyedi igényességgel. Hiszen nem szabad elfelejteni, hogy a divat az egyetemes kultúra része és divatélet csak akkor jön létre, ha teret adunk az alkotó szellemnek és senki nem sajnálja a befektetett energiát.”



7 megjegyzés:

Emőke (Anyamadár) írta...

Uhh ez nagyon ütött, nagyon érdekes volt! KÖszönöm :)

sarolka írta...

Nekem is nagyon tetszett. :-)

E.M.A.K. írta...

Imádtam!!! Köszönöm!!!

Névtelen írta...

Ez nagyon érdekes cikk volt, köszönöm :)

sebi írta...

ez jö volt

Norbert Varga írta...

Működik még ez a blog?
Egy kérdésem lenne kedves Marcsi!
Én a helyedben nem engedtem volna Hegyi S Luciának, sem a PR-osnak. Csak egy esetben: ha az állásom múlt volna rajta. Ha olyan barátságtalan volt, akkor meg pláne nem...

Üdv: Norbi

Fodor Marcsi írta...

Én meg azt gondolom kedves Norbi, hogy az okos ember tudja, hogy miért érdemes harcolni és miért nem. Kirúgatni magam Hegyi S Lucia miatt? Szerintem az kapitális baromság lett volna... :-)

Megjegyzés küldése

Twitter Delicious Facebook Digg Favorites More