Oldalak

2011. szeptember 16., péntek

Amikor hazudni muszáj


Az újságírói etika nagyon fontos számomra - de még fontosabb, hogy leírhassam, amit igaznak és fontosnak tartok. Amikor ez a két elv szembekerül egymással, akkor az olvasó érdeke győz. Még akkor is, ha ez bizony időnként konfliktusokat gerjeszt.

Az arany alapelv persze ilyenkor sem változik: minden riportalanynak joga van megnézni az elkészült cikket a megjelenés előtt. Nem adhatok senkinek a szájába téves adatot vagy szakmailag hibás tényt. Amit ő elmond, azt úgy kell leírni, ahogyan ő akarja. Csak ebben az esetben kicsit finomodik a módszer. Ilyenkor bizony szigorúan kötöm magam a nemzetközi normákhoz: a teljes cikket nem adom ki, csakis azt a részt, amiben a szakértő szerepel.
Ebben amúgy semmi különleges nincs. Amerikában, Angliában ez a természetes, hiszen a kész mű szigorú titok, amit megjelenés előtt senki nem láthat. Nem adják ki senkinek. A végleges verziót csak az újságban lehet megnézni.
Ám ehhez Magyarországon nagyon nincsenek hozzászokva az emberek, és folyamatos sértődés van belőle, így ha nem muszáj, nem használom ezt az az eszközt. Ám néha muszáj, szinte mindig akkor, ha pro és kontra cikkekről van szó, tehát ha valamit minden oldalról be akarok mutatni.
Szerintem nincs olyan kérdés a világon, amiről ne lehetne két ellentétes véleményt hallani. És ez nem baj, hiszen a világ nem egyszerűen fekete vagy fehér. Amit tegnap még erősen állítottak a legnagyobb tudósok, az ma butaság, aminek senki nem dől be. nem csoda, ha az egyszerű emberek és az újságírók is több vélemény között őrlődnek.
Az igazi jó megoldás ilyenkor, ha minden oldalt bemutatunk, hiszen nem tudhatjuk, hogy akit ma még ostoba sarlatánnak minősítenek, nem lesz-e a holnap innovatív szakembere.
Különösen akkor fontos bemutatni a másik oldalt, ha mindenkit érintő kérdésekről van szó, mondjuk hogy ki kell-e venni egy gyerek manduláját, ha hónapokig piros és nagy. Egészséges-e a csapvíz? Valóban vannak-e hormonok a húsban? Káros vagy hasznos a babaúszás?
Ha az újságíró csak egy szakértővel beszél, és kétely nélkül hisz neki, mert mondjuk akkora szaktekintély, és kétkedés nélkül leírja, amit tőle hallott, akkor az illetőt úgy nevezzük, hogy "mikrofonállvány". Hiszen valódi újságírói munkát nem tesz a művébe. Amit csinál, arra egy okosabb titkárnő is képes lenne - a szóbeli információt átalakítja írásbelivé. Valljuk be, a magyar újságírók zöme így dolgozik.
Legfőképp azért, mert őrült rohanásban, kevés pénzért dolgoznak. És mert amikor tanulták is az újságíró-mesterséget, akkor is esztéták vették őket körül, akik számára a hogyan fontosabb volt, mint a belbecs. Az újságok se nagyon szeretik a botrányos cikkeket. Nem kell összeveszni a hirdetővel, a szakértővel és egyáltalán nem kell a balhé.
Ennek következtében a magyar szakértők nincsenek hozzászokva, hogy megkérdőjelezik az ő mindenható tudásukat. Az újságírót gyakran műveletlennek és butának tartják, akinek fogalma sincsen alapvető szakmai kérdésekről - ám ha nem felel meg ennek a sztereotípiának, akkor gyakran megsértődnek és néha kifejezetten agresszívek lesznek.
Annak idején minket még arra tanítottak: rossz kérdés nincs. Ha valami felmerül az újságíró fejében kérdezze csak meg, az olvasók nagy része nem okosabb nála, őket is ez a kérdés fogja foglalkoztatni.
De mi van akkor, ha az interneten keringő pletykák igazságtartalmának akar az ember utánajárni? Bizony ilyenkor gyakran megkapja a butuska jelzőt - a hivatalos orvoslás ilyenkor leszólja a homeopátiát, noha Magyarországon azt is csak képzett orvosok művelik. Vagy mit lehet tenni azzal az információval, hogy Európában már csak nálunk adnak BCG oltást, sehol másutt? Vajon mi vagyunk ennyire fejlettek - vagy itt a legerősebb az oltóanyag gyár lobbija? Ahány szakértő, annyi válasz - de érdekes módon ahhoz mind ragaszkodna, hogy a másik oldal ne szólaljon meg a cikkben. Mind azt gondolja, hogy az ő igazsága az egyetlen és az igazi. Minden más csak tévedés.
Nekem ez a hozzáállás mindig büdös, hiszen az okos emberek jól tudják, a tudomány története tele van vaskos tévedésekkel. Hiszen ötszáz évig állították, hogy a pestist a rossz kipárolgás okozza és füstölőkkel védekeztek ellene. Semmeiweis korában még nem volt divat a kézmosás. Pár évtizede még nem tudták, hogy a gyomorfekélyt baktérium okozza, amikor én születtem a szoptatást egyáltalán nem tartották fontosnak, és tíz évvel ezelőtt, amikor először kezdtem a nagylányomat szilárd étellel eteni, még szigorúan tilos volt kenyérfélét adni neki egy éves kora előtt.
Szóval a tudomány változik és az újságíró feladata, hogy ezt a változást bemutassa az embereknek. Ennek során persze az újságíró is téved, akárcsak a tudomány. De az, ha nem kérdez megbocsáthatatlan. Ha nem értelmez, ha nem keresi a másik oldalt is, akkor amit ír semmit sem ér.
Csak az a baj, hogy Magyarországon ma nem divat válaszolni. Legyen szó tudósokról, politikusokról, vagy akármilyen hatalom képviselőjéről. Senki nem szereti, ha megkérdőjelezik azt, amit csinál, és kifejezetten megsértődnek, ha az ember egy másik véleményt is hallani akar.
Furcsa ez, mert tőlünk kicsit nyugatabbra az orvos maga ajánlja, ha betegek vagyunk, hogy kérdezzük meg a kollégáját is. Ott nem fordulhat elő, hogy egy műtét előtt ne kapjon információt az ember, hogy mi fog vele történni. És a politikus sem teheti meg, hogy a választók arcába nevet, amikor megkérdezik, hogy hol a pénz, amit rábíztak. Az újság nyilvánossága hatalom, amely ha leleplezi a csalást, a tudatlanságot, a rosszindulatot, életeket és karriereket tud összetörni. Nálunk ez a rendszerváltás még nem történt meg. De nagyon várom.


0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Twitter Delicious Facebook Digg Favorites More