Oldalak

2011. november 4., péntek

Bocsánat, doktor úr

Sokan szidják a magyar egészségügyet és teljesen jogosan. Tele van döbbenetesen modortalan orvosokkal, pénzéhes nőgyógyászokkal, ostoba nővérekkel és felesleges, mégis fontoskodó liftesnénikkel. Mind-mind királynak képzelik magukat és alsóbbrendűnek mindenkit, aki betér a rendelőbe. Én is tudnék horror-sztorikat mesélni, mint mindenki más... de nem teszem. Most nem.


Most ugyanis arról akarok írni, hogy igenis vannak kivételek. Elhivatott, lelkes szakemberek, akik tényleg erőt-fáradtságot nem kímélve a segítségre tették fel az életüket. Merthogy ilyenek is vannak, csak éppen róluk kevesebb szó esik. Pedig megérdemelnék a reflektorfényt!
Amikor beteg emberekkel készítek interjút, szinte mindig elhangzik a kérésük: írjuk bele, hogy XY doktor milyen szuper módon kezelte őket, milyen csodálatos, mennyit segített és nélküle ma nem élnének, legalábbis nem így.
Ezek a sorok azonban szinte soha nem kerülnek bele a kész cikkbe. Mert unalmas. És a média világában ez a szó maga a halálos ítélet.
Tudom én, nagyon is jól tudom, a saját bőrömön, hogy milyen fontos, hogy jó kezekbe kerüljön az ember ha beteg. És hogy egy elhivatott orvos tényleg választóvonal lehet élet és halál között. Hálás vagyok azoknak, akikkel találkoztam, akik engem vagy a szeretteimet megsegítették a szükség óráján.
De nem írok róluk. Mert senkit nem érdekelne.
És nem csak azért, mert a pozitív híreknek nincs olvasóközönségük, hanem azért sem, mert ahhoz, hogy egy cikk működni tudjon, hogy elolvassák az emberek, élvezzék és szeressék, feszesnek kell lennie. És abba egy pár sornyi köszönet se fér bele, mert azt átugorja, akit nem érint. És ha már átugorja azt a két sort, akkor átugorja a bekezdést is, és ha sokat kell ugrálnia, akkor lapoz.
Szóval bocsánatot kérek minden orvostól, akinek a nevét nem említettem a pályám során, és minden riportalanytól, akinek ez a kérése süket fülekre talált.
Szerepeljen hát itt cserébe egy olyan karizmatikus orvos története, aki rengeteg beteg életét mentette meg, és aki olyan központot működtet Debrecenben, amelybe az ország minden részéről zarándokolnak a betegek. Itt ugyanis megtudhatják, amit eddig senki más nem tudott megmondani nekik: hogy mi a bajuk.

A cikk a Nők Lapja Egészség 2009-es januári számában jelent meg:



0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Twitter Delicious Facebook Digg Favorites More