Oldalak

2011. december 5., hétfő

Újságírás angolul

Írogatom a magyar blogjaimat, küldöm haza a magyar cikkeket - de bevallom, titkon nemzetközi karrierről álmodozom. És nem csak azért, mert errefelé többet fizetnek a zsurnalisztáknak, és nem is csak azért, mert akkor sokkal többen olvasnának. Hanem azért, mert most legalábbis itt élek, és ha munkát akarok keresni valamikor is magamnak, akkor logikusabb lenne az újságírás, mint a mosogatás - még akkor is, ha utóbbira jelenleg több az esélyem.

Ez az egész angol dolog nagy-nagy fájdalmam. Mármint hogy nem megy. Nem mintha nem beszélnék jól, vagy nem érteném a filmeket (pláne ha felirat is van hozzájuk). Angolul olvasok könyvet, újságot és most már angolul álmodok is.
De a magyar nyelvhez való viszonyom ugyebár egészen más.
A legtöbb ember azt gondolja, hogy újságírónak lenni nagyon is egyszerű, hiszen a suliban mindenki tanult fogalmazni, sokan kaptak rá ötöst, és megírni a nyári élményeinket - vagy összedobni egy laza nyári témájú cikket nagyjából ugyanaz.
A szerkesztő meg csak kapkodja a fejét, amikor magyar anyanyelvű emberek olyan fércműveket adnak le, ahol mondjuk az alany és az állítmány nincs egyeztetve, tele van szóismétlésekkel és döcögős az egész. Ezt mondjuk el lehet kerülni, ha az ember leadás előtt hangosan felolvassa - mindjárt lesz mit javítania.
De ami jól megy magyarul, az soha nem lesz olyan természetes és magától értetődő egy másik nyelven. Hiszen ha az ember leír valamit, akkor minden szava mögött ott a kultúra ezermillió lenyomata. Ha mondjuk leírom azt a mondatot, hogy "Ha én egyszer kinyitom a számat..." - akkor annak a jelentését egyetlen szótár se fogja visszaadni, de minden magyar ember pontosan tudja, hogy mire gondolok. És ezeket a dolgokat nagyon nehéz megtanulni - hiszen ehhez ismerni kell a régi, legendás filmeket, poénokat, regényeket, verseket, politikai utalásokat.
Amikor kikötöztünk Angliába, akkor abban az egyben biztos voltam, hogy újságot nem fogok itt kinn írni. Legalábbis angolul nem. Mert annyira nem megy az angol. És nem csak a nyelvi finomságok miatt, de még alapvető nyelvtani hibák is előfordulnak az írásaimban, és azért az mégis nagyon ciki lenne.
Kiköltözve aztán kiderült, hogy míg Magyarországon erősen szűkül a médiapiac - itt nagyon is pezseg. És hogy az angol nyelvű újságírásnak óriási piaca van. Jó, jó, tudtam én ezt eddig is, hiszen nemcsak Nagy-Britannia nagyobb, de ott van mögötte Amerika és a fél világ, ahol angolul beszélnek és persze olvasnak. De más ezt tudni, mint látni. AMikor először bementem egy itteni újságosboltba, órákig böngésztem a kínálatot teljes extázisban. Olyan magazinokat találtam, amitől elszállt az agyam és hónapokig tonnaszám szállítottam haza a magazinokat.
Persze közben irigykedtem és sárgultam is, hogy miért is nem tudok én még mindig tökéletesen angolul, és jajj, de jó is lenne a részese lenni ennek a biznisznek. Addig-addig, míg végül persze megszületett az első angol nyelvű cikkem.
Egy okos ismerősöm azt tanácsolta, hogy gondoljam át, mi az az egyedi, unikális dolog, amit én hozzátudok adni ehhez az óriási piachoz. Az a látásmód, az a szemlélet, ami feledteti a nyelvi hiányosságaimat és ami miatt itt is megtalálhatom a helyem. És ahogy gondolkodtam, találtam is egy ilyet és pár hónapnyi vajúdás után amikor már kész volt a fejemben az egész, egyszer csak megszületett a cikk az angol és a magyar PKU-s helyzet összehasonlításáról. Hogy mit éltünk mi át, amikor kiköltöztünk. Az egyik angol ismerősöm lektorálta. Nem volt olyan sok és gázos hiba, mint ahogyan gondoltam, hogy lesz, de azért akadt pár. Azt mondta, hogy érződik ugyan rajta most is, hogy nem angol anyanyelvű írta, de olyan jó, hogy ez nem fontos, mert nagyon érdekes a cikk, és nem akart jobban belenyúlni, mert akkor épp az egyedisége veszett volna el. Az NSPKU (Nemzetközi PKU Egyesület) nagyon örült a cikknek és a következő lapszámukban le is fogják hozni. Persze ingyen. De ez nem is fontos.
Szóval most ott tartok, hogy még sok bátorságom nincs ahhoz, hogy angolul írjak, de már egy kicsit kevésbé félek. És azt próbálom sulykolni magamba, hogy az óriási angol piac egyik előnye, hogy sokféle országban, sokféle ember fogalmaz angolul. És nincs mindegyiknek ugyanaz a kulturális háttere - de nem is kell ez minden témához.
Csak az a baj, hogy amikor felbátorodom, akkor hazajön a nyolc éves lányom egy ilyen versikével, amit meg kell tanulniuk a suliba, és amely az angol "mond" szó szinonimáira tanítja a harmadikos gyerekeket. Merthogy milyen snassz már mindig azt írni, hogy valaki "azt mondta", mikor olyan gazdag ez az angol nyelv. És akkor szembesülök vele, hogy én ezeknek a szavaknak a nagy részét nem ismerem. És hogy akkor talán mégis inkább mosogatni kellene, mert ahhoz nem kell ennyi szót tudni.
És hogy esélyem sincsen arra, hogy olyan cikkeket írjak majd egyszer angolul is, mint ahogyan magyarul tettem. Hiszen a nyelv mégiscsak fontos. És lehet, hogy az én hátrányom behozhatatlan...

Ez a cikk a Nők Lapja Évszakok 2005. áprilisi számában jelent meg:




0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Twitter Delicious Facebook Digg Favorites More