Oldalak

2012. szeptember 23., vasárnap

A jósnő és az újságíró


Az újságíró mindenütt témát lát. De persze nem lesz minden találkozásból cikk. Vannak emberek, akik nem akarnak szerepelni és ezt tiszteleteben kell tartani, még akkor is, ha nagyon nehéz. Ezért hát most mégis elmesélem, hogyan jártam Izával.

Nekem azt mondták, hogy Iza jósnő – de ő saját magát inkább hírvivőnek nevezte. Én akkor kerestem fel, amikor a nagylányom születése után nem tudtam eldönteni, mi is akarok lenni. Tényleg az újságírás a nekem való szakma, vagy legyek inkább művészettörténész, esetleg magyartanár? Vagy egyszerűen csak induljak el a nagyvilágba és próbáljak szerencsét egy másik országban?
Izát egy barátnőm ajánlotta, mint afféle csodatévőt, aki minden kérdésre tudja a választ. Az ajánlás mellé történet is járt, méghozzá egy igen misztikus gyógyulás története. Az ajánló ugyanis a kozmetikusom volt, akinek akkor már hónapok óta komolyan fájt a keze, néha felemelni is alig tudta. Folyamatosan piros, duzzadt volt és senki nem tudta megmondani, hogy mi a baj. A helyzet odáig fajult, hogy már dolgozni se nagyon tudott.
Az orvosok műtétet javasoltak – ő meg Izához ment, aki elmondta, hogy a baj az előző életében gyökerezik. A második világháborúban, amikor neki volt egy ikertestvére és zsidó kisgyerekként mindketten Mengele kezébe kerültek, aki kísérletet végzett rajtuk. A testvérét megölték és a halott gyerekből egy darabkát bevarrtak az ő kezébe, hogy meglássák, befogadja-e a szervezete ezt az idegen testrészt. Vérmérgezést kapott és meghalt.
Hittem is meg nem is a történetet – mert az előző élet még rendben van, de ami volt, elmúlt. Miért fájna most az, ami akkor történt? Iza azonban elkezdte gyógyítgatni, mindenféle energiaátadással, angyalokkal, meditációval és a barátnőm keze egyre jobban lett, ám a gond mindig visszatért, így hát mégis műtétre került sor – döbbenetes eredménnyel. Egy idegen szövetdarabot találtak a kezében az orvosok. Senki nem tudja, hogyan került oda – talán egy méhen belül elhalt ikertestvér része volt. Mindenesetre kivették és a probléma megszűnt.
Én nem csak hallottam ezt a történetet – személyesen végig is kísértem. Félelmetes volt figyelni, hogyan gyógyul a barátnőm és hogyan derül ki a betegsége oka. Ám hallva őt két dolgot is elhatároztam: egyrészt, hogy én is elmegyek Izához, a másik, hogy meginterjúvolom.
Izát elérni nem könnyű dolog. Gyakran hónapokig nem veszi fel a telefont, mert zarándoklaton van, vagy épp lelki fejlődése egy szintjét ugorja meg éppen és ezzel van elfoglalva. De amikor ép „rendel”, akkor se veszi fel mindenki telefonját. Csak azokét, akiknek tényleg szükségük van rá. Aki csak kíváncsiskodna, és szeretne bekukucskálni a jövőjébe, azzal nem foglalkozik.
Nekem felvette a telefont.
Egy kellemes külsejű, visszafogottan elegáns fiatal nő fogadott. Cigány, persze, hogy az. De nem az a tarka szoknyás,hangosan gazsuláló. Fehér póló, világosbarna szoknya. A kezén egy kristályokból készült karkötő. „Ennek valamilyen különleges ereje van?” Kérdeztem. „Nem az számít, hogy miből készült, hanem az, hogy milyen energiát rakok bele” - mondta mosolyogva. Aztán leültünk a cukrászdában, de ő nem evett és nem ivott. Nem nézett a szemembe, inkább kicsit mellém, mint ha valami mögöttem álló lénnyel kommunikálna. Azt mondta, az angyalommal beszélget és csak azt mondja el nekem, amit tőle hall. Vagy azt sem.
Merthogy nekem, nem kell mindent tudnom.
Furcsa módon ugyanis Iza, aki minden ismerősömnek döbbenetesen igaz dolgokat mondott és jósolt velem kapcsolatban nagyon szűkszavú volt. Azt mondta, hogy ne kérdezzek és ne foglalkozzak a jövővel. Hagyjam ezt az egész spirituális utat, mert ha elkezdek vele foglalkozni, akkor az nem lesz rám jó hatással. Túlságosan bele fogok mélyedni és az egész családom kárát látja. Nem mondott semmit arról, hogy mi legyek, hogy mi vár rám és hogy mi lenne az én utam. Egy dolgot mondott csak, hogy nagyon alacsony az energiaszintem és hogy segít ezt helyrehozni.
Be kell vallanom, gyanakvó ember vagyok, és nem feltétlen hívő. Így hát ott és akkor az első gondolatom az volt, hogy Iza okos nő, és rájött, hogy engem nem tud mindenféle humbuggal megetetni, de azért le akart nyúlni egy kis pénzzel.
Tévedtem. Nem is kicsit.
Iza ugyanis ingyen gyógyított – azt mondta, hogy csak a hírhozásért kérhet pénzt, a gyógyítás adományáért nem szabad neki, mert akkor elveszne ez a képessége.
Így hát pár hónapig hetente jártam hozzá. Ingyen.
Együtt meditáltunk, és ha bajom van, fáradt vagyok, vagy feszült a mai napig azt idézem fel, hogy milyen volt, amikor azt mondta, hogy lássam a fényeket. És mondta milyen színűt kell magam előtt látnom. Főleg zöldet és lilát. Amikor együtt csináltuk, olyan nagyon könnyű volt, hogy azt gondoltam, ez nem valami nagy kunszt. Aztán mikor egyedül próbálkoztam vele kiderült, hogy bizony nem könnyű dolog koncentrálni és látni a mélyből felmerülő fényeket. Viszont amikor sikerül, az valami eszméletlen jó érzés.
Persze kezelés előtt és után beszélgettünk és persze állandóan faggattam, mit lát. Így hát kelletlenül mondott pár dolgot a jövőmről – furcsa módon egy dologban sem lett igaza. Borsika lányomat például egészséges fiúnak jósolta, és azt mondta, hogy nem fogok külföldön élni. Igaz, azt is hozzátette mindig, hogy velem kapcsolatban nem lát tisztán, mert az őrangyalaim nem engedik neki. És mindig hangsúlyozta, hogy „rohadt dolog ez a spirit” és tartsam távol magam tőle.
De azért ajánlott pár könyvet. A kedvencem a „Lelkek útja”, amit egy pszichiáter írt, aki reinkarnációs hipnózist végzett a páciensein – de nem az érdekelte, hogy kik voltak előző életükben, hanem az, hogy mi történt velük a haláluk és az újjászületésük között. Hihetetlenül izgalmas könyv – én már előtte is hittem a lélekvándorlásban és amikor olvastam a könyvet végig azt éreztem, hogy én ezeket tudom. Nekem ebben semmi újdonság nincs.
Többször kértem Izát, hogy írhassak róla – de mindig visszautasította. Neki nem feladata a szereplés, mondta. De azt megengedte, hogy pár barátnőmnek megadjam a számát. Akinek sikerült elérni őt, annak mind meg változtatta az életét. Aki eljutott hozzá, annak mind segített és senki nem jött el tőle üres kézzel, csak én. De valójában én sem. Csak mást kaptam, mint amit reméltem.

Az indigó gyerekekről Iza beszélt nekem először. Amikor először találkoztunk, Bíborka lányom is velem volt, alig pár hónaposan és Iza azt mondta, ő bizony különleges gyerek. Indigó. Vigyázzak rá és tartsam tiszteletben az ő másságát. Magánemberként feltétel nélkül hittem neki – de a vakhitből soha nem lesz jó cikk, ezért szólal meg a cikkben másik oldal is. A tudomány embere, aki bizony csóválta a fejét az efféle spirituális humbugok hallatán. Azzal azonban ő is egyetértett, hogy minden gyerek különleges és egyiknek sem árt, ha a szülei ezt tiszteletben tartják. Magam is azt gondolom, hogy ezeket a fogalmakat a legtöbbször olyan emberek használják, akiknek fogalmuk sincsen róla, hogy mit jelent valójában. Jó érzés abban hinni, hogy a gyerekünk különleges – de hát valójában minden gyerek az. És hogy Bíbor valóban indigó-e? Nem tudom. Ovis korában minden ember rajza köré kört is kanyarított – talán tényleg látta az emberek auráját. Néha azóta is lát fényeket, furcsa dolgokat, amelyeket tündérként vagy kísértetként mesél el nekünk, de maga sem tudja pontosan, hogy ezeket csak képzeli félálomban, vagy valóban látja. Ameddig nem fél, én nem aggódom. Mindenesetre nem próbálom meggyőzni arról, hogy ilyesmi nem létezik. Tiszteletben tartom a fantáziavilágát, és neki és Izának még akár azt is elhiszem, hogy mindez valóság. A cikk a Nők Lapja Évszakok 2005-ös februári számában jelent meg.



2012. június 14., csütörtök

Ó, drágám, hogyan gyógyítsalak?





A téma az utcán hever - mondják a profik. De ha az újságíró édesanya, akkor a téma inkább az ágyban fog heverni. Méghozzá betegen. És szinte biztos, hogy lapzárta előtt, amikor aztán betegségre nincs idő.

Persze minden gyerek másként beteg. Ha Borsika beteg, akkor nincs nagy baj. Mellett elég jól lehet dolgozni, mert amint felmegy a láza átmegy mormota üzemmódba és egész nap alszik. Nála csak arra kell odafigyelni, nehogy túlaludja magát és elfelejtsen mondjuk inni.
De ha Bíborkám lesz beteg, akkor nincs esélye a munkának, ő ugyanis kifejezetten nehezen kezelhető beteg. Nyűgös, sírós és egy pillanatra nem lehet magára hagyni. Nem elég, hogy nappal nem alszik, de ha beteg, akkor éjjel is óránként ébred még most, tízévesen is.Ilyenkor állandóan arról panaszkodik, hogy minden túl hangos. Még az éjszakai csöndben is. A paplan surrogása a tesója békés szuszogása, a ketyegő óra. Aztán mutatja a kezeit, hogy az ujjai nagyon törékenyek és ezt képtelen elviselni. Amikor először panaszkodott erről, teljesen kétségbe estem. Fogalmam sem volt, mit lehet ilyenkor tenni. Hát hogyan halkítsam le a világot? És mit kezdjek az ujjaival? Szegénykém csak állt ott a láztól remegő kis testével és azt akarta, hogy oldjam meg a helyzetet. Most, azonnal.
Persze megoldottam. Az ember mindig megoldja, csak amikor még kezdő anya, akkor ezt nehéz elhinni.
Ma már megvan a kulcs hozzá, hogyan kell ápolni és ez bizony nagy könnyebbség. Ha beteg, akkor mellette kell aludni a földön és az első nyögésre felpattanni. Nem kell más gyógyszer, csak az ölelés, anya és persze mese. Mindegy miről szól, bármi lehet ami csak hajnal kettőkor eszembe jut, de mivel ilyenkor az én agyam is korlátozott működésű, a legiobb, ha arról beszélek, milyen volt, amikor kicsi volt. Nem kell bonyolult és új történet, csak egy kis megnyugtató duruzsolás olyan csacskaságokról, hogyan fésültem, mennyit jártunk az állatkertbe, milyen cipője volt és meggyőzni, hogy általában, az élet az jó. Jó szorosan hozzábújok és ettől lejjebb megy a láza, megnyugszik és szép lassan újra elalszik. Hogy aztán egy óra múlva ébredjen, és újra és újra. Egy kicsit mindig jobb és másnapra a legtöbb gyerekbetegség szépen elmúlik.
Antibiotikumot ritkán kapnak, lázcsillapító se gyakran kell. A gyerekek nagyon jól és gyorsan tudnak gyógyszer nélküli is gyógyulni, csak amikor az ember gyerekei kicsik és törékenyek akkor ez olyan hihetetlen. Ha ilyenkor azzal küldi haza az orvos, hogy nincs semmi teendő, ágynyugalom és meleg tea, akkor az ember becsapva érzi magát. Betegségre gyógyszer kell. Ez így működik. Sokkal megnyugtatóbb, ha az ember egy rakás recepttel a kezében lép ki a rendelő ajtaján, egy vagyont költ a patikában, majd napi 6-8-10 alkalommal adagolja a gyógyszereket. Akkor azt érzi, hogy a világ rendben van: az ember megteszi, amit kell és a gyerek meggyógyul.
De a nyugalom csak addig tart, ameddig el nem olvassa az ember a mellékhatásokat. És a különböző cikkeket arról, hogy milyen súlyos következménye lehetnek már egyetlen adag lázcsillapítónak is. Vagy hogy milyen könnyű túladagolni a paracetamolt, amit minden betegség esetén azonnal lökünk a gyerekbe, mert láz és fájdalomcsillapító. Elég egyetlen kanalat elnézni, pár apró millilitert és akár végzetes vese és májkárosodás lehet a végeredmény. A biztonságosnak gondolt szerek sokkal komolyabb bajt okozhatnak, mint maga az eredet takonykór, ami ellen védeni akartuk a gyereket.
Akkor arról nem is beszélve, hogy a legtöbb szülő még mindig frászt kap, ha a gyerek belázasodik, és attól fél, hogy kisül a gyerek agyában a fehérje (ez mondjuk állati nagy baromság, de sokszor hallom) lázgörcsöt kap (ez alkat kérdése, nem láz magasságé, ráadásul általában a csillapítás után következik be amikor lefelé megy a láz, szóval nem lehet megelőzni) és a mai napig sokan gondosan betakarják a lázas gyereket, had izzadja ki a betegséget, noha a melegítés emeli a lázat és az izzadás nem gyógyít.
Tény ami tény, millió tévhit él az emberek agyában a gyerekbetegségekről - ezért rohannak az embere lázas gyerekkel az ügyeletre, és csodálkoznak azon, hogy nem veszik előre őket, várniuk kell 1-2 órát. A láz ugyanis egyáltalán nem veszélyes állapot, hanem a gyógyulás segítője. És nagyon-nagyon sokan megsértődnek az orvosra, ha az nem ad semmit, mert eszméletlen nehéz megbízni a gyerek öngyógyító képességében és tehetetlenül, eszköztelenül nézni, amint harcol.
Nem, nem vagyok orvos, és nem is ezért osztom az észt. Tudom, hogy ügyeletre bizony menni kell, és hogy százszor jobb hiába menni, mint egyszer elnézni valamit. És hogy az antibiotikum életet menthet. De azt is tudom, hogy nem kell mindig, és azt is, hogy régen rossz, amikor a szülőnek kell ebben döntenie. De azt igenis felháborítónak tartom, hogy ügyeletről még soha nem tudtam úgy eljönni, hogy ne legyen a kezemben egy antibiotikum a biztonság kedvéért, és ha várok még 12 órát és megmutatom a háziorvosunknak is a gyereket, akkor ő 10 esetből 9-szer közli, hogy ez bizony vírus és nem kell rá antibiotikum, mert nem használ. Sőt, inkább kicsit árt, mert gyengíti a gyerek természetes védekezőképességét.
Nem értem, hogyan kaphatok 24 óra alatt két teljesen különböző diagnózist, hiszen elvileg a protokoll ugyanaz, a betegség is, és az orvosok képzése is.
Ha az ember párszor szembesül ezzel az ellentéttel, akkor elkezd gondolkodni és önálló döntéseket hozni. Például kérdéseket mer feltenni a dokiknak, amit azok amúgy nem szoktak szeretni és kifejezetten utálják a gugli által kiokosított anyukákat, akik azt hiszik, hogy jobban tudják. Ezt mondjuk megértem.
De azt gondolni, hogy az orvostudománynak mindenre biztos válasza van, nagy önhittség és butaság. Ez is egy változó tudomány, ahol évről évre újabb felfedezések vannak. Lehet 20-30 évvel ezelőtti eredmények alapján is gyógyítani - de bizony vannak már modernebb álláspontok is. És ez a gyógyszerezés kérdés épp ilyen.
Nekem a homeopátia segített abban, hogy megtanuljam elfogadni, hogy mennyire keveset tudok tenni és a doktornénink türelme, aki tényleg gyakran nem adott semmit - csak pár bogyót. Mondjuk azok gyakran állati hatékonyak voltak. Megtörtént, hogy kihívtam az orvost a két napja lázas, vinnyogó gyerekhez, aki az ágyból sem akart kiszállni. Megjött a doktor néni, adott egy bogyót és láss csodás - a gyerek tíz perc múlva felült és enni kért. A szkeptikus barátnőm szerint nem a bogyó a oka - csak az, hogy én megnyugodtam az orvost látva, és ezt a gyerek is elhitte. Lehet. Nem tudom. Tény, hogy sokáig nagy homeopátia rajongó voltam, rengeteg könyvvel és gyógyszeresfiolával a polcon.Aztán ahogy a gyerekek nőttek és lettek egyre nagyobbak, valahogy elfelejtődött a homeopátia mágiája. Ha mostanában betegek, akkor már se hagyományos, se alternatív szerekhez nem nyúlok. Melléjük ülök, szeretgetem őket és úgy általában ott vagyok, amikor kell. És láss csodás, ez is használ.
Egy dolog nem változott csak - valahogy ilyenkor mindig lapzárta van. Időzíteni ma is tudnak. Csak én fejlődtem egy kicsit és hagyok egyre kevesebb dolgot az utolsó percre. És ha mégis, akkor már tudom, hogy 1-2 nap csúszás általában még belefér, emiatt nem kell kétségbe esnem.

Fel kell-e szúrni vagy sem, ez a fülészet legvitatottabb kérdése. Magyarországon általában szúrnak - külföldön egyre kevésbé. Az adatok azt mutatják, hogy a végeredmény ugyanaz. A gyerekek így is, úgy is meggyógyulnak. Amikor a Kismama magazin 2007-ben felkért, hogy írjak egy cikket arról, hogy nem kell mindig szúrni, vért izzadtam, mire találtam egy olyan fülészt, aki hajlandó volt kiállni a nemszúrásos kezelés mellett. Egy igazán izgalmas cikk született a vele való beszélgetésből, ami arról szól, hogy a betegségeknek oka van, és nem mindig a kórt kell gyógyítani, lehet, hogy inkább a lélekben van a gond, és ameddig az nincs rendben, addig nem lesz egészséges a gyerek, a betegség minden kezelés ellenére vissza fog térni.
A cikk novemberi megjelenése után rengeteg emilt és levelet kaptunk, ahol a doktornő elérhetőségét kérték. A rendelőjében pedig hirtelen többszörösére duzzadt a betegek száma. Mindenki őt akarta és nem véletlenül. A felszúrást ugyanis senki nem szereti - és ha ki lehet kerülni, miért is ne tegyünk meg érte mindent? Persze azon a télen az én lányom füle is gyakran megfájdult és mi is gyakori vendégek lettünk az Örs vezért teri gyerekfülészeten. De sokkal nyugodtabban mentünk oda, mint bármely más fülészetre, mert tudtam, itt nem fogják bántani. Pár bogyót kapunk és már mehetünk is haza lábadozni. Soha, egy pillanatra nem bántam meg, hogy eltértem a hagyományos, akadémikus fülészet kezelési módszerétől, és a gyerekeim 2-3 fülfájós este után kinőtték ezt a korszakot is.
A doktornővel a mandulaműtétről is készült egy interjú!







2012. június 12., kedd

MIért nem tüsszent a királynő?


II. Erzsébet hatvan éve ül Anglia trónján, de rengeteg rejtély van a mai napig körülötte. Hogy lehet az például, hogy hatvan év alatt egyszer sem tüsszentett nyilvános helyen? Miért nem láttuk még soha pattanásos orral, vagy fénylő arcbőrrel? És miért nem borzolja fel a haját még a helikopter rotorja sem? A Diamond Jubilee alkalmából néhány titokra most fény derült.

Hatvan év alatt több mint száz országot látogatott már végig, és kihívások százaival küzdött meg elegánsan. Mindig mosolyog, mindig kedves - és különös módon soha nem izzad meg ebben a nem is olyan könnyű munkában. Olyan erős, mint egy igásló, mondják büszkén az angolok, ám a híres angol hidegvéren, kitartáson és elegancián kívül van pár olyan trükkje még az öreglánynak, ami hozzásegíti a kifogástalan királynői megjelenéshez.
A titok nyitja természetesen a pontos tervezés -  titkársága sok-sok hónappal korábban megkap minden szükséges információt, a várható időjárástól kezdve a menüig. Utóbbit a királynő személyesen nézi át és engedélyezi - a helyi érdekességeket például rendszeresen kihúzza, mert nem szeret kisérletezni, és szíve mélyén inkább az egyszerű fogásokat kedveli. Az is szempont persze, hogy neki aztán extra kínos lenne, ha gyomorrontást kapna és le kéne mondania a szorosra tervezett programját. Betegség soha nincs betervezve, így az ételmérgezést megelőzendő a kagyló, a rák, és a homár kizárva. Természetesen a leggondosabb tervezésbe is csúszhat hiba, így fordulhatott elő, hogy 1985-ben Belizén egy helyi specialitást kínáltak neki, aminek a neve gibnut. A királynő nagyot nézett, amikor hirtelen előkerült ez a fogás, de udvariasságból evett néhány falatot, és csak utólag tudta meg, hogy sült patkányt falazotott.
Egy évvel később azonban Kínában kifejezetten dühös lett, amiért senki nem figyelmeztette rá, hogy itt bizony pálcikával kéne ennie, ugyanis korábban soha nem tanulta és nem szeret semmiben ügyetlenkedni. Ám attól nem fél, ha le kell ereszkednie, akár a szó szoros értelmében, ezért például Marokkóban nem volt ellenére, hogy helyi szokásoknak megfelelően a király mellé üljön a padlóra és kézzel egye meg a vacsorát.
Ételben ugyan puritán, de van azért néhány celebekhez illő dilije. Az egyik a Malvern ásványvíz, amelynek szénsavmentes változatát fogyasztja nagy tételben, és szó szerint elvonási tünetektől szenved, ha valamiért nem jut hozzá.Ha azonban tea kerül az asztalra, esküszik az Earl Grey-re, annak is a Twinings által készített verziójára - amit a cég kizárólag neki készít.
Tökéletes külsejének több apró titka van - az egyik egy olyan alapozó (titkos összetevőkből) amely megakadályozza, hogy kifényesedjen az arca, így egy egész napos utazás után is frissnek és üdének tűnik, minden zsírfény és izzadságfolt nélkül. A haja pedig azért olyan makulátlan, mert brutálisan kemény egy folyékony lakktól, amelyek királyi körökben csak úgy emlegetnek, hogy folyékony beton. A kalapját több tucatnyi tű tartja biztonságosan a helyén, ezért soha nem veszi le nyilvános helyen, csak amikor már egy privát szobában van, távol a kameráktól. A szoknyája pedig azért nem lebben fel illetlen módon, mert apró ólomdarabkák vannak az aljába varrva.
Persze ez még nem elég a tökéletességhez, hiszen balesetek mindig történhetnek - ám hogy ne kellnej szégyenben maradnia, mindenből kettő darabot tart magánál, így ha bármi folt esik rajta, azonnal át tud öltözni. A kesztyű az ő szakmájában elengedhetetlen, hiszen naponta többszáz emberrel kell kezet fognia - ha mindez a kosz, izzadság, baci átkerülne rá, estére fekete lenne a keze - így viszont csak kesztyűt kell időnként cserélnie, és voilá, máris újra tökéletes.
Ahhoz, hogy minden olajozottan menjen, brutálisan sok cuccot visz magával - hoszabb utakra akár négy tonnányit is, ami ne feledjük, négyezer kilogramm! Ebben olyan elengedhetetlenül szükséges holmik is vannak, mint hatvan fiola homeopátiás szer, amely nélkül soha sehová nem megy. A királynő ugyanis nagy rajongója az alternatív gyógyászatnak és még szeretett kutyáit is ezzel kúrálja, ha megbetegszenek. De vannak azonban alkalmak, amikor biztosra kell mennie. Ha sokáig a szabadban kell lennie, és épp virágzik valami, vagy csak magas a pollenkoncentráció, nagy dózisú antihisztamint vesz be megelőzésképp, az ugyanis királynőhöz nagyon nem illő lenne, ha rátörne egy tüsszentőroham.
Retikül mindig van a kezében - de csak az illem kedvéért. A kis táskában mindössze egy zsebkendő, egy rúzs, egy pici tükör és a napi programjának leírása található. Az igazi komolyabb neszeszert az egyik udvarhölgy viszi utána, a legendás "barna táskában." Ebben viszont szó szerint minden van, amire útközben szüksége lehet - többek között pótharisnya, pótkesztyű, egy speciális édesítőszer, amit a kávéjába tesz és egy levendulával átitatott frissítőkendőcske, ha nagy a hőség.
És hogy mi az, amit a négytonnás úti csomagban biztosan nem találunk? Például saját WC ülőke. Ez csak Károly herceg bőröndjében található, aki a bennfentesek szerint saját fehér, bőrrel bevont ülőkéje nélkül soha nem indul el hosszabb útra.

Ha már rejtvények, akkor íme egy igazi koronás főkhöz illő darab, egyenesen a Daily Mailből. Minden rejtvény megfejtése csak pár percig tart, de mindegyiknek más szabálya van, és nem kell mindegyikhez angolul tudni!


ANGOLTUDÁST IGÉNYLŐ REJTVÉNYEK:

Szókerék: A korona tetején lévő alma melletti két kerékben például szavakat kell találni. Minden szónak tartalmaznia kell a kerékagyban lévő betűt - és még legalább három másikat a kerékről. Minden betűt csak egyszer lehet felhasználni. Mindkét kerékben van amúgy 1-1 kilenc betűs angol szó is. Ezek megtalálásához két kulcsot is adnak. Az első: A boldogságra utal, egy olyan hangra, amit nagyon boldogan ejtünk csak ki. A második Olajat felhasználni csendben Tingwallban. (Nekem ezek ugyan nem segítenek, de hátha másnak igen...)

Színező: A korona alatti sok-sok színes kockából álló rejtvény egészen más. Először be kell színezni az összes barackszínű kockát. Ekkor talán már látható lesz pár betű - ezután ki kell választani egy másik színt és azt is beszínezni feketére, a maradék minta kiad egy ötbetűs szót.Kis segítség, a negyedik betű egy W...

Csonka négyzet: A korona bal oldalán található egy sarkok nélküli négyzet, különböző betűkkel és kilenc üres kockával. Ebbe kell beleírni a SOVEREIGN szót úgy, hogy kijöjjön hat ötbetűs szó vízszintesen és felülről lefelé.

Méhkaptár: Az egyes szavak megoldását az óramutató járásával megegyezően kell a szám köré írni. Az elsőnél megadják a kezdőbetűt, a többinél ki kell találni, honnan indul a megfejtés. Segítség: 1. Killing, 2. Grooved, 3. Dissuades, 4. Uncover, 5. Second, 6. Threefold, 7. Package, 8. Crib, 9. Pass, 10. Extras, 11. Calm, 12. Go back on


ANGOLTUDÁST NEM IGÉNYLŐ REJTVÉNYEK: 

Összeadós: A korona bal oldalán, van egy négyzet tele számokkal és egy kis füllel a tetején, amiben a 14-es szám van. Az üres kockákba 1-től 9-ig kell írni a számokat. A vízszintes sorban a számok összege az utolsó kockában található szám legyen. Függőlegesen szintén össze kell adni őket, az eredmény a legalsó sorban található szám legyen. De van még egy trükk - keresztben is össze kell adni a számokat, fentről lefelé, az eredmény pedug szintén ott van, a kis csücsökben: 14.

Számpiramis: Szintén a korona bal oldalán van egy kis piramis, kicsi korongokból. A szabály egyszerű: minden szám az alatta lévő kettőnek az összege. A kérdés: milyen szám van a csúcson?

Mini Fit: A korona bal oldalán alul van egy hagyományos keresztrejtvényre hasonlító 4X4-es kocka, benne egy betűvel: P. Azt kell kitalálni, hogy az alábbi szavak közül melyiket nem lehet beleírni: ASTI, GRIP, PAIR, RASP, STIR

Számkirakó: A jobb oldalon, a szókerék mellett van egy hagyományos keresztrejtvényhez hasonlító négyzet, benne egy számmal: 9. Azt kell kitalálni, hogy az alábbi számok közül melyik nem kerülhet bele: 609, 670, 697, 709, 796

Izoláló: Rajzolj falakat ebbe a négyzetbe - néhányat már előre berajzoltak. Mindegyik kicsi szobában kell lennie két pöttynek, nem többnek. Ahol x van a vonal végén, onnan legalább két falnak kell kiindulnia. Összesen öt szobának kell végül lennie, és a területük a négyzet alatti táblázatban van megadva.

Kenken: Minden sorba és oszlopba1-től 4-ig kell számokat beírni, de ismétlés nélkül. A ketrecben (vastag vonallal elkerített területben) a beírt számoknak igazzá kell tenniük a matematikai műveleteket. A szám az eredményt jelenti, a jel pedig azt a műveletet, amit ehhez fel kell használni. A sorrend nem számít. Az egyedül álló kockákba azt a számot kell beírni, ami már ott van.

Mini Sudoku: Minden sorban és oszlopban 1-6-ig szerepelnek a számok, és minden apróbb kockában is.  


Szeretem a keresztrejtvényeket, izgalmasnak találom, hogy szinte havonta kijön egy újfajta, ami aztán izgalomban tartja az egész világot pár hónapig. Van, ami gyorsan lecseng, mások, mint mondjuk a Sudoku, az egész világot meghódítják. Izgalmas, változó világ ez is - saját történelemmel. Amikor a Readers's Digest 1998-ban felkért rá, hogy írjak egy cikket a keresztrejtvények történetéről, napokat töltöttem a könyvtárban, és számtalan könyvet átnyálaztam, hogy megtaláljam azokat az izgalmas adatokat, amelyek legalább annyira izgalomba hozzák majd az olvasót, mint egy jó keresztrejtvény. Akkor azt gondoltam, hogy sok új már nem jöhet. Pedig az elmúlt években a keresztrejtvény nagyobb őrület lett, mint valaha. Egyszerűen minden ember imád játszani, és rejtélyeket bogozni. És nincs ennél jobb és gyorsabb, mint egy jó feladat a reggeli kávé mellé. 

Ez a cikk a Reader's Digest 1998. decemberi számában jelent meg. Olyan régen, hogy még nem is voltam Marcsi, egyszerűen csak Mária. És hogyan és mért változtattam a nevemen? Ezzel a történettel még adós vagyok, de ígérem, majd jön!
 






2012. május 1., kedd

Amikor az újságíró kicsit gyerekes

Volt egyszer egy kolléganőm, aki közölte egy értekezleten, hogy mostantól minden nőgyógyászatos témát ő akar kapni, mert sürgősen találni akar egy jó dokit. Mindenki döbbenten állt és a főszerkesztő halkan meg is jegyezte: ha gondod van, megadom az enyémnek a számát, ne várj ezzel... Mire ő csak legyintett: Nem vagyok én beteg, csak férjhez akarok menni. És a legjobb parti egy nőgyógyász lenne. Mi, többiek persze utána jól kibeszéltük a csajt és mind megegyeztünk abban, hogy állati nagy marhaság keverni a szakmát és a magánéletet. De persze ki tudja megtartóztatni magát, ha jön egy jó lehetőség...?

Amikor a Wellness Magazinnál kitalálták, hogy az utolsó oldalt ezentúl szenteljük minden hónapban egy nagyon csinos fiatal pasinak, az egész szerkesztőség lázba jött. Naná, hiszen ki nem akar ilyen pasikkal ismerkedni? Még akkor is, ha van párja, nézelődni szabad, gondoltuk, és kuncogva néztük a jobbnál jobb pasik fotóját, ki kerüljön be? Ok, ez csak egy oldal, alig párszáz karakteres cikkecske - de mint tudjuk a terjedelem nem sokat számít, a jó újságíró pont ugyanolyan alaposan készül fel a pár mondatos interjúkra is, mint az óriásiakra.
Én akkor már tudtam, hogy akit én ajánlok, tuti befutó lesz. Amikor az iwiwen megmutattam a fotóját, mindenki elalélt tőle. Igazi szépfiú, ráadásul jógaoktató, naná, hogy kell! Hogy tovább fokozzam a hangulatot, körbeküldtem a képét pár ismerős csajnak, ezzel a dumával - ő a következő riportalanyom. A válasz tömény nyálcsorgatás volt. Többen megkérdezték, hogy jöhetnek-e velem segédriporterként, ceruzahegyezőként, diktafonelemcserélőként, vagy akármiként. Léci, léci, léci.
Én meg jókat röhögtem és tettem az agyam. Nehéz munka ez, de valakinek ezt is meg kell csinálni, ha ez a munkaköri kötelesség, akkor megoldom azzal a sok-sok év profi újságírói tapasztalattal. Különben is, férjes asszony vagyok, gyerekkel. Kit érdekelnek a szépfiúk?
Azt azért senkinek nem tettem hozzá, hogy jajj, dehogynem érdekelnek! Persze nem mindegyik, de ezzel az eggyel már olyan régen akartam beszélgetni! Mondjuk olyan tíz éves korom óta, merthogy azóta ismerem. Egy suliba jártunk, ő egy évvel fölöttem és persze észre se vette, hogy létezem. Ő volt az iskola szuperpasija, akiért minden csaj odavolt. Naná, hogy én is. Persze észre se vette, hogy élek, így csak csendben és egészen átlagos tinimódon rajongtam érte. Pont úgy, mint ahogyan egy külföldi énekesért. Totál reménytelen és távoli módon, ahogyan csak a tízévesek tudnak.
És mint kiderült, profi újságírás ide vagy oda, ha az ember a tízéves szerelmével találkozik, hirtelen megint tízévessé válik. És ez bizony harmincon felül már nagyon gáz. A fenti képet látva, amin olyan tízéves vagyok, jól látszik, milyen kis libácska voltam. És lettem újra.
Mert be kell vallanom, hogy az interjú totál égés volt. Tiszta ciki. Vihogtam, hülye kérdéseket tettem fel és totál bénamód viselkedtem. Egyetlen szerencsém volt, hogy a velem szemben ülő pasi nemcsak állati helyes volt, de okos is. És nem először adott interjút. Pontosan tudta, hogy mit akar elmondani és azt hiszem idióta csajokkal is találkozott már. Nem cikizett, nem röhögött és tök komolyan válaszolt az összes hülye kérdésemre. Nemcsak azt árulta el, hogy most épp nincs barátnője (vihogás) de még azt is, hogy igenis emlékszik rám a suliból (vöröslő vihogás) Szegényt több mint egy órán át kínoztam a nyúlfarknyi kis interjú kedvéért, ami így utólag szégyentelenül hosszú időnek tűnik, különösen, hogy  máskor ennyi idő alatt egészen komoly mélyinterjúkat csinálok és egész emberi sorsokat göngyölítek fel.
A slusszpoén, hogy amikor hazaértem, akkor jöttem rá, hogy alig pár sornyi értelmes szövegem van, amit fel tudok használni, a legtöbb kérdésem totál értelmetlen és oda nem illő volt. Gáz az egész.
Aztán lassan sikerült visszatuszkolnom a dobozba a tízéves énem, és sikerült előhoznom az újságírót, és persze összeraktam a cikket. Nem mondom, hogy életem főműve, de nagyon emlékezetes.
És nem csak azért, mert a fotó mellette nagyon is látványos (elképesztő, milyen könnyedén tartja magát) de azért is, mert nagyon erősen a fejembe véstem, hogy viszonzatlan tiniszerelmekkel nem ajánlatos újra találkozni. Mert azok a tiniérzelmek visszajönnek és komoly égési sérüléseket okoznak, az önbecsülés pedig nem gyógyul nyolc napon belül. (Persze nem tartottam be a saját magamnak felállított szabályt, de erről majd legközelebb...)

A cikk a Wellness Magazin 2007 novemberi számában jelent meg. Munkaügyben amúgy utána is találkoztam még párszor Gergővel és szerencsére kiderült, hogy a tinikór gyógyítható. A következő interjún már egészen normálisan tudtam viselkedni és tök jó kérdéseim is voltak. Ja, és arra is rájöttem, hogy bár nagyon jó pasi, nekem igazából nem is az esetem. (Sorry) És bevallom, ennek nagyon örültem, mert így legalább nem kell azon gondolkodnom, mi lett volna ha... Ha másért nem is, ezért nagyon is jó, hogy beszélgettünk egyet, így sok-sok év után. 





2012. április 28., szombat

A saját élmény




"Csak én bírok versemnek hőse lenni" - írta Babits A lírikus epilógjában és ez nem csak a költőknél, de az újságíróknál is igaz. Ha nem is minden egyes alkalommal, de bizony nagyon is minősíti az embert, hogy mit ír meg.

Mondhatnám most jó tanácsként, a kezdő újságírópalánták számára, hogy bizony alaposan fontolják meg, milyen cikket vállalnak el, mert minden egyes cikk róluk is szól. Mit szeretnek, mi iránt érdeklődnek, milyen emberek ők. Ráadásul egy-egy téma úgy rajta tud ragadni az emberen, mint a rágógumi. Ha pedig éveken át csinálja az ember, akkor nagyon nem mindegy, hogy mi is lesz az a téma. Mert lehet, hogy most nagyon vicces celebekkel foglalkozni, de vajon igazi partilány vagy, akinek élvezet órákon át a vörös szőnyeg mellett állni? És igen, állati izgalmas a bűnügyi újságírók élete - de bírod azt is, amikor naponta tragédiák által sújtott zokogó emberekkel kell beszélgetned? Szóval persze irányokat érdemes szabni - de azért ha a sors úgy hozza, nem érdemes kitérni a kihívások elől sem.
Cikkfelkérést nem utasítunk vissza. Ez számomra alapelv, amihez ma már szinte vallásosan ragaszkodom. És megvan rá az okom. A legjobb és legkedvesebb cikkeimet köszönhetem a szerkesztőimnek és ha nem akartak volna mindig többet és mást tőlem, mint amit én kigondoltam, feleennyi cikkem és élményem lenne ma. Hiszek benne, hogy a kihívások, amik folyamatosan tágítják az ember konfortzónáját építik a jellemet és a szakmai tudást is. Nem szabad lemondani róluk.
De van egy praktikus ok is, ami miatt nem érdemes finnyáskodni - bár az újságíróktól állandóan témákat kérnek a szerkesztők, végül nem feltétlenül ezek közül választanak, amikor kiadják a munkát. Sok-sok szempont van egy újság összeállítása során, és az ötlet (legyen az bármilyen jó) csak egy. Persze a lista, amit lead az ember fontos - de inkább csak olyan első lépcsőfok, választóvíz, tud-e egyáltalán ötleteket írni, mert az az újságíró, aki kapásból nem tud tucatnyit is felsorolni, ássa el magát és válasszon más szakmát. Itt ez a minimum követelmény.  Ráadásul aki sokat válogat, a végén könnyen hoppon marad és megkapja majd a munkát valaki más, aki nem ennyire válogatós.
Szóval kezdőként nem kell megijedni, ha egészen vad dolgokat kérnek a szerkesztők - előbb-utóbb megismernek majd és jönnek a személyre szabott feladatok is. Végül is  hosszútávon mindenkinek az a célja, hogy az újságíró olyan témákkal foglalkozzon, amikben örömét leli, mert akkor lesz a legjobb, amit csinál. De ehhez idő kell. Idő, hogy megismerjenek és idő, hogy elfogadják azt is, ha egyéni ötleteid vannak.
Az első témák persze mindig a saját életből, élményből, tapasztalatból jönnek  - és ez nem baj. Hiszen minél több egy műben a személyesség, vagy személyes érintettség, annál jobb lesz. Hiszen amit az ember jól ismer arról jobban tud írni. A legjobb dolog az az újságírósában, hogy nincs olyan téma, ami ne érintene többezer embert. Ha valaki a filmekért van oda, tucatnyi mozis magazinba írhat, ha az ételekért, akkor mehet jó kis éttermekbe és írhat róluk kritikát. Múltkor épp a témák sokszínűségéről beszélgettem a lányommal, aki igyekezett egyre vadabb dolgokat felvetni és a végén eljutottunk oda, mi van, ha őt a kutyakaki érdekli. Mire én nevettem és közöltem vele, hogy bizony komoly probléma az, hogy mit kell vele csinálni, ki takarítja, milyen egészségügyi veszélyei vannak, hová viszik el, akiknek ez a dolguk, mi történik vele és milyen büntetést kaphat, aki nem szedi össze. Pillanatok alatt kiderült, hogy még egy ilyen abszolút bénának tűnő téma is millió izgalmas irányba vihet.
A gyereknevelés pedig mennyivel izgalmasabb ennél! Anyaként naponta jönnek a kérdések, a megoldandó gondok - és velük együtt témák százai is: Mi a fene ez a gyereken, mit jelent, hová menjek, mit kenjek rá, mit egyen, mit igyon, mit viseljen, hová menjünk, mit csináljuk, ha itthon maradunk.
 Most, hogy a harmadik csemetémet készülök épp bölcsibe adni, kezembe került egy régi cikkem, ami épp arról szól, mikor jön el az ideje annak, hogy intézményesítsük a kicsit. Az ilyen témák soha nem veszítik el az aktualitásukat. Örök kérdés marad, mikor jön el az ideje az elválásnak. Nem véletlen, hiszen az egész olyan természetellenes. Ott az a kisgyerek, akiről éveken át azt mondta mindenki, hogy az anyjával a helye és az a legjobb neki - aztán egyszer csak betölti a kettőt vagy a hármat és hirtelen azt mondja mindenki az anyának, hogy nyugodtan hagyja ott vadidegen gyerekek és felnőttek között, mert ez lesz a legjobb. Nem csoda, ha mindenki kicsit belekattan és tök hülye dolgokon kezd görcsölni. Én például a jelek miatt aggódtam, hogy vajon meg tudom-e szerezni Bíborkának a margarétát, merthogy ő az akart lenni. Én meg képtelen lettem volna elviselni, hogy csalódással kezdődjön az ovis korszaka. Durva amúgy visszagondolni rá, hogy milyen véresen komolyan vette ezt mindenki és szabályszerű veszekedés volt a jó jelek miatt, pedig amúgy tök normális szülők voltak a csoportban. Ebből is látszik, hogy mennyire zilált és szorongós időszak ez anyának és gyereknének is. És fura módon - bár azt gondoltam, hogy a harmadikkal milyen rutinosan megy ez - most ugyanolyan nagyon szenvedek, mint amikor az elsőtől kellett elválnom. Nehezítve mindezt azzal, hogy most egy idegen országban kell végigcsinálnom, ahol egészen mások a szokások. (Például jelek nincsenek is...) Szóval a helyzet most se rózsás, hiba kedvesek és aranyosak ezek a bölcsis nénik, azért mégiscsak idegenek, akikkel szóba se szabadna állni, hiszen erre tanított jó anyám, amikor kicsi voltam - de most nem csakhogy szóba állok velük, de még a legértékesebb kincsem is rájuk bízom és csak remélni tudom, hogy jól bánnak vele. Szóval úgy tűnik, hogy erre a fránya anyai ösztönre, ami azt súgja, hogy ne adjam senkinek a fiam, sem a tapasztalat, sem az észérvek nem hatnak. De nincs kegyelem - kezdődik a beszoktatás!

A cikk a Kismama magazin 2007. szeptemberi számában jelent meg.







2012. április 22., vasárnap

Szakszervezeti előnyök


Logikusnak tűnik, hogy egy újságíró, aki olyan elzárt helyekre is bejuthat, mint egy börtön, vagy egy bank széfje, tudja hivatalosan is igazolni, miért is kiváncsiskodik. Tudták ezt a munkaadóim is, így hát már a legelső helyen, a Pesti Boltban és a Griffben is azonnal a kezembe nyomtak egy hivatalos megbízólevelet, hogy nekik dolgozom. Először vittem is magammal, mint a véres kardot, de aztán pár hónap után leszoktam róla. Mert a kutyát sem érdekelte és senki nem kérte tőlem. Se magánemberek, se önkormányzati képviselők, se művészek nem kételkedtek benne, hogy az vagyok, aki vagyok. Így hát sokáig nem tűnt fontosnak, hogy bármiféle újságíróigazolványom legyen. Egészen addig, míg egy nap az Állatkert kapuján meg nem láttam egy apróbetűs feliratot: újságíróknak ingyenes a belépés. És ekkor felcsillant a szemem.

Elsőként persze a MUOSZ, azaz a Magyar Újságíró Szövetség ajtaján kopogtattam igazolványért, de itt rögtön lehűtöttek. Két ajánló nélkül szóba sem állnak velem. Nekem azonban fogalmam sem volt róla, kik a tagjai ennek az illusztris szövetségnek és hogy kéne őket megkörnyékezni. Ám ekkor kaptam egy fülest: kopogtassak a Sajtószakszervezet ajtaján. Mert amit ők adnak, az sokkal jobb, mint egy mezei magyar újságíró igazolvány. Ráadásul a felvételi procedúra is jóval engedékenyebb. Nem kellett más, csak bemutatnom a cikkeimet, hozni egy ajánlólevelet az újságtól (amim már amúgy is volt) egy igazolványkép és némi kápé. Fél órán belül kezemben volt az újságírók grálja: a nemzetközi újságíró igazolvány. Piros, bőrkötéses, a hátulján aranyszínű PRESS felirattal, benne pedig angolul és franciául, hogy az igazolvány tulajdonosa nagyon fontos újságírói munkát végez, ezért kérnek mindenkit, hogy segítse munkáját. Nem tudom, hogy mások mire használják, de számomra óriási haszna volt: ennek segítségével látogattam végig a fél világ múzeumát tök ingyen, vagy nagyon kedvezményes áron, és ami még fontosabb, sorban állás nélkül. Az angolok és franciák kérdés nélkül adták az ingyenes jegyet. Az olaszok és németek már nem voltak ennyire segítőkészek, de a nagy állami múzeumokban ott se volt gond, a kisebb helyeken vagy félárú jegyet tudtam így venni, és csak néha közölték, hogy nincs kedvezmény. A legjobb nem is az ingyenesség volt benne, hanem az, hogy az újságíróknak nem kell sorban állni, simán a sor elejére mehetnek, ami egy Louvre esetében minimum egy órát spórolt nekem. (És persze a velem lévőknek is, akik természetesen ingyenjegyet nem kaptak, de azért nem küldték őket a sor végére.) Igaz, ezekből a látogatásokból nem született feltétlenül és azonnal cikk - de azért nem kell sajnálni a múzeumokat sem: Nekik se rossz üzlet ezeknek ingyen beengedni az újságírókat. Mert előbb-utóbb minden élményből írás születik, amihez pedig az ember azokat a képeket, könyveket, látogatásokat használja fel, ahol már személyesen is volt. Amikor a Nők Lapja Évszakok 2006-ban felkért rá, hogy meséljek néhány érdekes múzeumról, amiket eddig láttam, óriási anyagból válogathattam, pont az újságíró igazolványnak köszönhetően. Nem is értem, hogy aztán miért nem újítottam meg. Persze vannak kifogásaim - jöttek a gyerekek, egyre kevesebbet utaztunk, a múzeumok többsége meg aztán végképp nem érdekli az ovis korosztályt, aztán meg elsodort a munka, és úgyse használtam volna semmire. Ráadásul az újságíróigazolvány nem olcsó. Gondoltam, egy évet kihagyok, majd jövőre megújítom. Aztán szépen teltek az évek egymás után, és azt vettem észre, hogy már a szakszervezet is rég elköltözött és mindenféle igazolást kéne szereznek arról, hogy még mindig dolgozom, és persze elmagyarázni, hogy mit is csináltam az elmúlt években, és kérvényt írni, hogy ne kelljen fizetnem a kihagyott évekért. Ááááá, túl bonyolult volt ez az egész, hagytam a fenébe. Ami könnyű volt, mert soha nem kérték tőlem, hogy mutassam fel az igazolványom. Tényleg nem szokás. Aztán itt kinn Angliában egyszer csak a fejembe vettem, hogy elmennék a nagy londoni Leonardo kiállításra, amiről minden újság azt mondta, hogy fantasztikus. Nézem a netet: az előre váltható jegyek már az első héten elfogytak. A helyszínen pedig minden nap csak 500 darabot adtak ki. Akinek nem jutott, jöhetett másnap. Tehát minden nap hajnalban kezdődött a sorban állás. Na, ezt már nem, döntöttem el. Végül is újságíró vagyok, művészeti cikkeket (is) írok, csak el tudom intézni, hogy bemehessek. Írtam is a múzeum sajtóosztályának, ahol megírták, természetesen örömmel várnak, csak mutassam fel a bejáratnál a sajtóigazolványomat és soron kívül bemehetek. Khm. Gondoltam. Hát most mit válaszoljak? Tiszta ciki visszaírni, hogy ilyenem nincs. Hát inkább elkezdtem intézni, hogy legyen. Először persze a régi jólbevált magyar Sajtószakszervezetnél, de kiderült, az ügyintézés bonyolultabb lett és minimum személyesen kéne bemennem. Ami innen kintről totál esélytelen volt. De hát gondoltam, csak van ilyen szervezet Angliában is. És volt. De jött a következő kétely: vajon szóba állnak velem úgy, hogy csak magyarul írt cikkeket tudok nekik prezentálni? Kis emiles egyeztetés után elküldtem nekik egy csomó magyar újságot, a jelentkezési lapom és egy csekket az éves tagdíjról. Ők meg visszaírták, hogy most várjak 60 napot, amíg eldöntik, lehetek-e tag. És ennek keretében lesz egy meghallgatás is, amikor a helyi brancs egy személyes meghallgatás (vizsga???) során eldönti, beengednek-e soraik közé. Utóbbitól kicsit megijedtem, de már nem volt visszaút. Hát vártam. És vártam és vártam és vártam. Mondanom sem kell, a Leonardo kiállításnak vége lett közben úgy, hogy én nem láttam, de azért kicsit írtam róla, mert így is muszáj volt. De ennél többet nem tehettem, hiszen nem volt újságíró igazolványom. De aztán lett egy kis reménysugár, amikor egy hónapja megérkezett a levél, hogy tag lettem, mindenféle vizsga nélkül és küldjek fotót magamról. Küldtem. És döntsem el azt is, hogy mi legyen ráírva. Ez nem volt egyszerű, hiszen valójában újságíró-szerkesztő vagyok. De aztán végiggondoltam, hogy vajon itt, Angliában milyen munkára van leginkább esélyem. És sajnos be kell ismernem, hogy az nem az angol cikkírás, inkább a fényképezés, mert annak a nyelve mégiscsak nemzetközibb. És mivel nemrégiben éppen ezért elkezdtem fotózni tanulni is, rájöttem, hogy nekem ahhoz kell (a múzeumba járáson kívül) az igazolvány, hogy ha megkérdik, miért is fotózok, fel tudjam mutatni. De "csak" fotós/photographer nem akartam lenni, hiszen írok is. Hát gondoltam, hogy a photojournalist - tehát fotóriporter mégiscsak jobb megnevezés. Mert ugyan nem azt jelenti, hogy valaki fotózik ÉS ír is egyszerre, mint én, de akár értelmezhetem így is. (És amúgy is elég rugalmasak ezek a munkakörök.) Szóval így lettem én itt, Angliában hivatalosan is regisztrált újságíró. Azt tudom, hogy az igazolványomat a rendőrség elfogadja, és hogy az adóbevallásomba is be kell írni, hogy tag vagyok. De hogy vajon a puccos és drága múzeumokban is elfogadják-e, arról még fogalmam sincsen. De ha csak a sorban állást úszom meg, már akkor is megérte.

A világ legérdekesebb múzeumairól szóló cikkem a Nők Lapja Évszakok 2006. szeptemberi számában jelent meg. És igen, a szemfülesek számára üzenem, hogy az egyik képen tényleg én vagyok. 

 
Származási hely: Fodor Marcsi újságíró blogja
Származási hely: Fodor Marcsi újságíró blogja
Származási hely: Fodor Marcsi újságíró blogja
Származási hely: Fodor Marcsi újságíró blogja


2012. március 11., vasárnap

Az élet tánca


Minden nő kipróbálja egyszer a hastáncot. És mindenki mást talál benne. Van, aki a nőiességét, van aki új izmokat, izmost hasat, jobb testtartást. Én riportalanyt találtam ezen a kurzuson is. De ezen már régóta nem lepődöm meg.

Kezdő újságírók legnagyobb kérdése, hogy honnan szerzi az ember a riportalanyokat. Hiszen ha az ember rendszeresen dolgozni kezd, pillanatok alatt elfogynak a vállalkozó kedvű, szerepelni vágyó barátok és barátnők. De ha az ember nyitott szemmel jár, kérdez és nem fél attól, hogy néha nemet mondanak neki, akkor időnként elképesztően jó sztorikra találhat ott is, ahol nem is számít rá.
Hastáncos Vikihez persze én se úgy mentem, hogy most aztán riportalanyokat találok. Mozogni akartam és a hastánc jó ötletnek tűnt. Egy cikkben azt olvastam, hogy ez olyan hatékony testmozgás, hogy a profi hastáncosok néha zsírt isznak, hogy ne fogyjanak el teljesen, mert ez a testmozgás olyan nagyon hatékony. Ez azért megmozgatja minden nő fantáziáját, nem? Ha ehhez hozzátesszük a kecses, gyönyörű hastáncoslányok fotóit, és a csilivili ruhákat, akkor ez az álomsport.
Persze tudhattam volna, hogy nem kell mindent elhinni, ami az újságokban van. Naná. Én is írtam már ilyen hülyeségeket. Attól még, mert nyomtatva van, nem lesz igaz. A kép természetesen a hastánccal kapcsolatban is sokkal árnyaltabb. Először is, nem minden hastáncosnő gebe és egyáltalán nem isznak zsírt, hogy el ne fogyjanak. Sőt, Viki elmesélte, hogy ő a napi 6-8 óra hastánctanítás után (amit ő is végigcsinál amúgy) még rendszeresen jár futni is. Merthogy a hastánc valóban izmosít. Jobb lesz az ember testtartása, a mozgása, még az intim izmai is erősödnek - de ha nem fogy le, akkor a zsírtól ez nem fog látszani. Szóval a cardio mozgás kell, ha súlyt is akar leadni az ember.
A hastánc amúgy tényleg buli volt - igazán nem Viki hibája, hogy én rémesen lusta vagyok minden sporthoz. Ő zseniális órákat tartott. A lakásán találkoztunk, ahol rengeteg tükör volt és még több jelmez, amit fel lehetett próbálni. Szoknyák, rázókendők, fátylak - minden, ami kell az egyórás teljes átváltozáshoz. Merthogy a hastánc alatt átlényegül az ember. A hastáncruhát ugyanis nem lehet akárhogy hordai. Persze mindenki úgy kezdi, hogy a melegítőnacira ráköt egy kendőt, de amikor rázni kezdi a seggét (merthogy először nem tudja a hasat) akkor az csilingelni kezd és igazán vicces, jókedvű hangja van. A kendő azonnali sikert ad. Igazán jókedvű hangja van, és hogy ezt halljuk, muszáj állandóan mozgatni.
A tükör azonban, az nem mindig kedves. De lehet tuningolni. Legközelebb hát sminkel is az ember lánya. Olyan Kleopátrás feketét, mert az illik a ruhákhoz. És aztán már nem naciban jön, hanem szoknyában. És a körmeit is kilakkozza, hiába, hogy tél van és más nem látja. A hastánc mezítlábas műfaj. És kell oda is a dekor. És szép lassan, lépésről lépésre változik az ember, valóban nőiesedik. Fogyni ettől még persze nem fog - de megtanulja kihúzni magát.
És hát csajok vagyunk, hát beszélünk is. Ki-ki elmondja a maga gondját. És attól, hogy megosztjuk, könnyebb lesz. És egyszer, amikor már mindenki minden titkát és gondját ismertük, Viki is megnyílt és letette elénk a saját terhét. És jó volt, hogy elmondta. Mert vannak dolgok, amiket nem szabad benntartani. Ő is akkor tanulta ezt. A titkok ölnek. És ezt amúgy a női ösztönösen tudják, ezért is pletykálnak. Ilyenkor megszabadul az ember a feszültségektől. És ez már az első lépés a szabadság felé.

Nagyon becsültem Vikit a bátorságáért, amiért hajlandó volt elmondani házasságának történetét egy újságírónak. És nagyon féltettem őt, nehogy végül baja legyen miatta. Sokszor átbeszéltük a kész cikket is, hogy semmi olyan ne legyen benne, amiért bánthatják. És nagyon remélem, hogy erőt ad másoknak is, akik hasonló cipőben járnak. Mert test és lélek tényleg szétválaszthatatlan, és ha ezt tudatosítjuk, hirtelen megszűnik egy csomó probléma. A cikk a Wellness Magazin 2007 októberi számában jelent meg.




2012. február 29., szerda

Nem kilóra mérik


Őszintén hiszek benne, hogy az életben mindennek van értelme. A betegségnek is. Semmiképp nem átugorható lépcsőfok. A személyes fájdalom alázatra nevel, megmutatja mik az élet igazi szépségei és értékei. De ha a gyerek beteg? Na, azt már nem olyan könnyű elfogadni.

Amikor Borsival terhes lettem, a nyolcadik héten vérezgetni kezdtem. Nem túl erősen, de folyamatosan. A nőgyógyász pár tablettát írt fel, pihenést javasolt és azt mondta: a természet tudja a dolgát. Ha a baba meg akar maradni, nem lesz baj. Ha elmegy, jobb is így. Azzal vigasztalt, hogy sok-sok éve, amikor a felesége volt terhes, elmentek színházba, és ott a felesége olyan erősen vérezni kezdett, hogy azonnal kórházba szállították. Senki nem adott esélyt sem a fiúknak. És lám, immár 30 éves is elmúlt, két méter magas, erős pasi. Szóval ne adjam fel.
Eszembe se jutott feladni. Feküdtem amennyit csak lehetett egy egyéves mellett, állandóan émelyegtem és hányingerem volt a gyógyszertől. Nem emlékszem már a nevére, de az íze a mai napig a számban van. Pici, sárga tabletta volt, ami már a számban olvadni kezdett. Nem tudtam olyan gyorsan lenyelni, hogy ne kezdjek el öklendezni amint a számba veszem.
De eszembe se jutott abbahagyni. Hittem benne, hogy segíteni fog.
Persze a fizikai segítség mellett elkél a lelki is. Akkoriban nagyon sokat gobelineztem. És azt gondoltam, hogy csinálok egy fogadalmi képet. A máriapócsi híres könnyező kép mását kezdtem el kihímezni. Aprólékos munka a hímzés. Sok idő kell hozzá és sok alázat. Ül az ember hosszú-hosszú órákon át, és a munka monotonitása megnyugtatja. Azt éreztem, hogy nem vagyok kiszolgáltatott az elemeknek - én is teszek valami a születendő gyerek egészségéért. Megfogadtam, hogy a képet, ha elkészül a templomnak ajándékozom, a születendő gyerek keresztelőjén.
Majdnem egy hónapig tartott a vérezgetés, sok-sok aggodalommal. De a végén úgy tűnt, hogy minden rendben van. Nem a babának volt baja, a méhszájamon volt egy seb. Mikor meggyógyult, a hímezgetős kedvem is alábbhagyott. Már nem volt szükség a meditálós nyugalomra, amit a készítése közben éreztem. És persze az egyéves mellett nem lehetett nyugodtan ücsörögni, estére meg a pocaklakó fárasztott el.
És akkor megszületett Borsika. A gyönyörű, egészséges gyermekem, császár után simán és még a szoptatással se volt gond. Igazi álombaba volt. Evett, aludt és szinte soha nem sírt. Úgy tűnt, hogy az imáim valóra váltak.
És akkor jött a telefon, hogy beteg, és kórházba kellett mennünk. A hímzés hirtelen újra fontos lett, elsőként tettem be a táskámba. Mintha az Úristen figyelmeztető ujja kérte volna számon, hol a kép, én meg kétségbeesetten próbáltam minden szabad időmben befejezni, hátha akkor megkönyörül rajtunk az élet, és kiderült, hogy a lányom mégis egészséges.
De a dolgok persze nem így működnek. A kép majdnem kész volt, mikor bevonultam a kórházba, és amikor az utolsó öltést tettem, megjött az eredmény is.
Borsika PKU-s. És ez így marad egész életén át.
Úgy éreztem magam, mint akit becsaptak. Hiszen én teljesítettem a magam fogadalmát. Miért lett mégis beteg a gyerek, akit annyira vártam? Persze már akkor is éreztem, hogy a dolog sántít. Mert Borsika egészséges, és ez az egész diéta dolog kezelhető, de a fájdalom mégis akkora volt, hogy sutba dobtam a képet. És hosszú időre a keresztelőről is elfeledkeztem.
Hosszú ideig tartott, míg belenyugodtam ebbe az egész PKU dologba, sokáig hibáztattam magam, még akkor is, ha ennek nincs értelme.
De olyan két év után egyszer csak eszembe jutott a kép. Ami ott volt szépen összehajtogatva a szekrény mélyén. És a keresztelő is egyre fontosabb lett. Hiszen a nagynak is volt. És a mi görögkatolikus papunk egy tüneményes pasi. Négy gyerekkel. Akik közül az egyik nagyon súlyos fogyatékossággal született. Ezért megkértem, hogy szánjon rám egy kis időt és mondja már el, hogy ő, akinek nyilván nagyon jóban kell lennie Istennel, hogyan is dolgozta fel ezt a dolgot.
Csodálatos napot töltöttem vele és a feleségével. Szinte egész nap kísérgettem őket, beszélgettem velük. És olyan mondatokat mondtak, amik egy életre belém ivódtak. Például olyan hülyén éreztem magam, amikor arról panaszkodtam nekik, hogy milyen nehéz is a diéta, hiszen ott volt mögötte egy csodálatos, egészséges gyerek. Ők meg csinálhatta bármit, az ő kislányuk állapotán semmi nem segített. De nem mondták, hogy ugyan már, mit akarsz, csak annyit, hogy a "szomorúságot nem kilóra mérik" és amikor arról meséltek, hogy mi minden jót hozott az életükbe a beteg gyerek, akkor hirtelen értelmet kapott az a mondat is, amit már jól ismertem és olyan közhelyesnek hangzott, hogy "isten útjai kifürkészhetetlenek".
Persze nem mondták, hogy örülnek, és nem kezdtek ájtatos papolásba arról, hogy minden így csodálatos. Az én papom azt is elmesélte, hogy amikor egy vizsgálat miatt a klinikai halál állapotába kellett kerülnie a gyerekének, miközben ő az ölében tartotta (én nem tudom milyen vizsgálat ez, de ennél kegyetlenebb dolgot elképzelni se tudok) akkor és ott ő is fellázadt Isten ellen, mert ezt egy szülőnek ép ésszel lehetetlen elviselni.
Mindenesetre amikor hazamentem, akkor elővettem a képet és másnap elvittem bekereteztetni. És elkezdtük megszervezni Borsika keresztelőjét. A képet pedig vittük magunkkal. Akkor és ott tudtam először őszintén hálát adni azért, hogy az én Borsikám ilyen. Mindennel együtt.

Persze nem kell minden betegség mögött egész filozófiai rendszert felépíteni, de időnként igenis érdemes belegondolni, hogy miért az adott terület a gyerek gyenge pontja. A torokproblémák arra utalnak, hogy kimondatlan problémák, titkok vannak a családban. A fülgondok, hogy valamit nem akar meghallani, nem akar elfogadni a gyerek. A mandulaműtét az én gyerekkoromban még nagyon gyakori volt, nekem is kivették. A gondok persze ezzel nem oldódtak meg, csak elhúzódtak, egészen addig, míg felnőttként újra meg kellett ismételni a műtétet. Az elsőről nincs sok emlékem, csak az, hogy egy gyönyörű plüssmacit kaptam, ha sikerül csöndben maradnom. A másodikra azonban élesen emlékszem. Őrült fájdalom követte és nagyon megkínlódtam, míg felgyógyultam. Azt hiszem, ha a szülők ezzel tisztában lennének, sokkal jobban meggondolnák, belevágnak-e. Azzal, hogy kiszednek egy szervet nem oldják meg a problémát, de rontják a gyerek öngyógyító képességét. Nagyon örültem, amikor sok-sok kutatás után találtam egy olyan orvost, aki hasonlóképp vélekedik a témáról, mint én, és több sikeres esete is van, akiknél sikerült megúszni a műtétet - csak azt sajnálom, hogy nem találkoztam vele hamarabb. A vele készült interjú a Kismama magazin 2008 januári számában jelent meg, és őrült nagy sikere volt. Hasonlóképp, mint a szintén vele készült fülfájós cikknek.


Származási hely: Fodor Marcsi újságíró blogja

Származási hely: Fodor Marcsi újságíró blogja


2012. február 25., szombat

Mégis, kinek a gyereke?

A Kismama magazin millió szüléstörténetet kap az olvasóktól. Sok megjelenik a lap hasábjain is - de nem mindegyik. Viszont olvasni mindegyiket nagy élmény.

Nekem az egyik legkedvesebb történetem egy magyar anyukáé volt, aki Hollandiában szült. Otthon. Nem azért, mert neki ez volt a heppje, hanem mert Hollandiában ez az alapellátás. Ha egészséges vagy, nincs komplikációra utaló jel, akkor fizetned kell, ha ragaszkodsz a kórházhoz. Merthogy az alap az a bábás szülés otthon.
Ehhez kinn minden feltétel adott - még olyan apróságokra is ügyelnek, mint az ágymagasítót, amit a szülésznő ad korábban a párnak, hogy amikor a vajudás zajlik, akkor ne kelljen órákon át hátfájós pózban görnyednie a kismama felett. Ezen kívül minden a szülők kényelmét szolgálja, például az a segítő, aki szülés után minden nap 2-3-4 órára házhoz jön egy hétig és mindenben segít. De nem úgy, mint otthon a védőnő, aki csak tanácsokat ad és kikérdez. Hollandiában a segítség kézzel fogható. Bevásárol, takarít, elhozza a nagytesót a suliból, főz valamit, segít a szoptatásban. Szóval tényleg az anyáért van.
Nagy kontraszt, hogy Magyarországon jelenleg két évnyi konkrét börtönre ítélték azt az embert, aki megadta a választás jogát a terhes anyukáknak. Merthogy van, aki ezt szeretné. Nem tömegek, mint Hollandiában, ahol a szülések 30%-a otthon zajlik, de azért van pár százalék, akinek ez fontos. És aki nyilván minden körülményt mérlegelve akarja a legjobbat magának és a gyermekének. És aki felnőtt, kompetens emberként hozta meg ezt a döntést.
Azt nem tudom, hogy a konkrét ügyben valóban tévedett-e Geréb Ágnes, követett-e el hibát vagy sem. De azzal minden embernek tisztában kell lennie, hogy a szülés veszélyes, és különböző komplikációk miatt kórházban is halnak meg anyák. Amúgy nem kevesebben, mint otthon.
A dologban az a felháborító számomra, hogy csak és kizárólag Geréb Ágnes került a vádlottak padjára. Más orvos eddig még nem. Pedig a statisztika azt mutatja, más kezei között is halnak meg anyukák. És néha a statisztika életre kel az ember szeme előtt.
2002-ben, amikor Borsika lányom született a MÁV Kórházban óriási botrány közepette halt meg pár héttel korábban egy anyuka és lett élete végéig fogyatékos egy kisbaba. Ugyanazon a napon, ugyanazon orvos kezei között. Véletlen? Nem.
Annak idején, amikor orvost kerestem magamnak, elég sok fórumot végigolvastam arról, hogy milyen orvosok is vannak abban a kórházban és vajon melyikhez érdemes menni. H.Sz. doktor volt a második jelöltem, mert mindenki imádta. De azt már akkor is többen megjegyezték, hogy a szülései 70-80%-a mindig csütörtökön történik. Minő véletlen, ez a doktor úr ügyeleti napja. Ő ugyanis előtte lévő napon be szokta rendelni a kismamáit és "megpiszkálja" őket. Ettől másnapra beindul a szülés. Ez kényelmes a doktor úrnak, mert a csütörtök a szüret-ideje. Körbejárkál ilyenkor a szobákban, minden vajúdó anyukára vet egy pillantást (egy szülészorvos se ül órákig a vajúdó anyuka mellett) és ha jól keveri a lapokat, akkor minden kitolásnál ott tud lenni. Anyuka hálás, és megy a boríték. Ne legyünk képmutatóak, minden orvos ezt csinálja, hiszen ingyen senki nem megy be a szabadidejében, éjszaka, karácsonykor, ügyelet után. A legtöbb dokinál szabott tarifa van, így ne is nevezzük ezt hálapénznek. Ez egyszerű fizetség a munkájáért.
H. doki azonban egy idő után vérszemet kapott és piszkálás helyett olyan anyagot tett fel a mindenórás anyukáknak, amit egyébként csak abortusz előtt álló anyukáknál szoktak méhszájtágításra használni, ez sült el rosszul. De nagyon.
Ez egyébként a kórházban nyílt titok volt, mindenki tudta. Bűnös. Nyilvánvalóan.
Vajon börtönbe került? Nem. Eltiltották a kamarából? Nem. Egyszerűen átrakták egy másik kórházba. Meghurcolták a nevét? Nem. Nem írták le a nevét majdnem sehol. (Pár internetes fórumon csak...) És ma? Ó, boldogan dolgozik. A barátnőm tavaly nála szült. Ahogyan az előző kettőt is. Ő egyébként imádja. Kedves, humoros, imádnivaló pasas. A páciensei kitartottak mellette. Igen, piszkál. - mondta a barátnőm, de hozzátette - Én örültem neki, mert már nagyon nehezen bírtam a terhesség végét. És így legalább nem hirtelen jött a szülés, meg tudtam szervezni, hogy ki vigyáz aznap a két nagyobbra.
Persze H.Sz doktor helyett mehetett volna máshoz is. De őt már ismerte, bízott benne. És ez egy terhes nőnek nagyon fontos.
Annak is, aki Geréb Ágnesnél akart szülni. Otthon. Vagy bárki másnál. És most nem teheti. Nem, törvényileg nem tilos a dolog. De gyakorlatilag a jelenlegi szabályozás szerint erre csak speciális vizsgák és feltételek mellett van lehetőség, de ezek olyan kemények, mint sehol másutt a világon és az elmúlt két évben erre egy bába se kapott engedélyt.
Hasonló a helyzet az otthon oktatás terén is. Amikor a cikket írtam, minden forrás azt mondta nekem: ez olyan jog, amit bárki kérhet és meg is fogja kapni, mert ez törvényben leírt joga minden szülőnek. De aztán kiderült, ez nem igaz. Bár törvény nem tiltja, hogy az ember kivegye a gyerekét az iskolából, és otthon tanítsa, de az iskolaigazgató mondhat rá nemet. És akkor lehet fellebbezni, jegyzőhöz menni, másik iskolát keresni és a többi. És még ha meg is kapja az ember az engedélyt, akkor is el lehet könnyedén lehetetleníteni az otthon oktatást - mondjuk azzal, ha azt követelik, hogy azért Skype-on keresztül kövesse a gyerek az iskolai oktatás menetét. (Csak a lényeg vész el, a szabad időbeosztás...) Vagy hogy a gyerek havonta vizsgázzon le az anyagból. (Tehát ugyanazt a tanrendet kell percre pontosan csinálni, mint a suliban, nincs tere az otthon oktatás lényegének, az egyéni ütemnek.) És akkor még a vizsgáról nem is beszéltem. Nincs otthon oktató szülő, akinek ne lenne keserű a szája íze a vizsga utáni napokon. Mert a gyereknek azért bebeszólógatnak a tanárok és csinálhat bármit, mindig találnak benne hibát. Ha mást nem, akkor mondjuk az egy évvel fölötte járók tankönyvéből tesznek fel kérdéseket. És álságosan kérdezgetik, hogy "és erre nem tanított meg az anyukád?" Hát így megy ez a valóságban.
Otthon szülők, otthon oktatók - mindkettő kicsi banda, nem is feltétlen átfedésben. De abban közösek, hogy mindkét csoport átgondoltan, felnőtt módon hoz egy döntést a gyerekével kapcsolatban. És nyilván jót akar neki. Az ő érdekét nézi. És az állam és az ő földi helytartói ezt felülbírálja. És ez elképesztő. Hiszen ezek az emberek nem ártanak a gyereknek, csak másként gondolkodnak, mint ahogyan a népesség nagy része. De nem teljesen elvadult dolgokat mondanak, csak olyanokat, amelyek mondjuk száz éve természetesnek számítottak. Akkor minden nő otthon szült és a legtöbb gyerek otthon tanult.
Amikor nekem valaki azt mondja, hogy az otthon oktatás árt a gyereknek, mindig Móra Ferenc jut eszembe. Akit az édesanyja a nagy hidegben nem engedett iskolába, és a befagyott ablakon az ujjukkal rajzolva tanulták a betűket. És minden szegénység és nehézség és otthon oktatás ellenére milyen csodálatos, fantáziadús ember lett belőle...


A cikk a Nők Lapja Psziché 2011-es október-novemberi számában jelent meg, és egyszer már írtam róla itt a blogon, hogy mennyire sok-sok anyagot nem tudtam belerakni. Pedig azok is nagyon érdekesek:





2012. február 16., csütörtök

Gyilkosság az Orient Expresszen


Amikor Angliába érkeztem, az sétám azonnal egy könyvesboltba és egy újságoshoz vezetett. A választék láttán úgy éreztem magam, mint Alice csodaországban. Órákon át nézelődtem, lapozgattam és a végén nem vette semmit. Mert egyszerűen nem tudtam választani. Mindent haza akartam vinni.

Azóta persze a férjem legnagyobb bánatára elmúlt a kezdeti bénultságom és mára már tele a lakás olvasnivalóval. Igaz, könyvesboltban a legritkábban vásárolok. Megtanultam a leckét - nem érdemes spontán beleszeretni valamibe és azonnal megvenni. Inkább lefotózom a telefonommal a címlapját, majd hazajövök és megnézem, mennyiért adják az amazonon. A különbség minimum 20%, de akár 80 is lehet. És ingyen házhoz hozzák.
Igen, azt hiszem ezt fogom a legjobban hiányolni, bárhová is költözünk innen. Az amazont. Azt, hogy bármilyen könyvet beütök, az van náluk. És olcsón. A használt könyveket már 1 pennyért árulják (ez kb 3 Ft...) igaz, itt a postát azért fizetni kell. Az amazon ugyanis csak új cuccokat árul - de rengeteg antikváriussal, játékboltossal, ruhással van szerződése, akiknél ugyan nincs amazonos ingyenesség, cserébe viszont van minden. Szó szerint. Nincs az a designer Barbie, márkás ruha, számítógépes program, amit ne találnék meg. És ez nagyon leegyszerűsíti az ember életét.
Az újságos az más. Oda hetente egyszer biztos benézek, és erősen megfogadtam, hogy csak heti egy magazint veszek. Van pár állandó lapom, amit imádok - de rengeteget kísérletezek is. Hiszen attól néha megáll az eszem, hogy itt minden témában adnak ki lapot. Nővéreknek, tanároknak, kezdő íróknak, designereknek, az e-bay-jel ismerkedőknek, babaház gyűjtőknek, csillagászoknak, kezdő és haladó családfakutatóknak... egyszerűen végtelen a választék.
De a limit csak a magazinokra érvényes. Napilapot azt minden nap veszek. Méghozzá a Daily Mailt. Ez az állandó kísérő a reggelim mellé. Keddenként a Női Magazinos melléklettel, csütörtökönként az Egészségügyivel. Gyakran elképedek, hogy mennyivel szebb, képesebb, érdekesebb, mint az otthoni napilapok. És persze vastagabb. Novemberben, amikor otthon jártam, akkor volt a kezemben utoljára magyar napilap. Emlékszem, csak néztem csodálkozva: ennyi az egész? 16 lap? És hol vannak a hírdetések? Alig 1-2-t találtam.
Na most egy átlag Daily Mail alsó hangon 100 oldal, igaz, ebből nekem 40 érdektelen, mert a végén a brutális mennyiségű reklám mellett a gazdaság és a sport rovatot se nyitom ki. De a többi igazi kincsesbánya. Olyan elképesztően költséges, magazinos cikkek is vannak benne, amire itthon is megnyalnák a szerkesztők a tíz ujjukat. Ötlet, pénz, munka van benne - egyikből se kevés. Én egy ideje azt csinálom, hogy kivágom a nekem tetsző cikkeket, és katalogizálva félrerakom. Abból merítem a legjobb ötleteimet. Szerintem az elmúlt egy évben évekre betáraztam magam.
De igaz, ami igaz, az utóbbi időben felfigyeltem másra is. Méghozzá arra, hogy az első 1-2 oldalon szinte mindig szidják a külföldieket. Nem a magyarokat (kevesen vagyunk) inkább a szomáliakat, indiaiakat, lengyeleket, románokat. Kimondom kereken: ez a lap bizony rasszista. Nagyon rászálltak a betelepülő, segélyeken élő rétegre, ami egyfelől jogos, másfelől engem, mit külföldit zavar. A férjem mondogatja is, hogy nekünk nem kéne venni, és hogy azzal az 55 pennyvel, amibe kerül (nincs 200 Ft...) nem őket kéne támogatni. De még nem találtam jobbat, és ahogy körbeérdeklődtem, angol ismerőseim nagy része is ezt veszi. (Nyilván őket a rasszista részek kevésbé zavarják.)
De nem csak ez az oka annak, hogy mostanában a Daily Mailek kicsit ritkábban kerülnek a szemem elé. Találtam ugyanis egy sokkal izgalmasabb olvasmányt és három gyerek mellett nincs végtelen ideje az embernek az olvasásra, azt a keveset kell beosztani. És nálam most Agatha Christie a nyerő. Régi kedvencem ő, és arra is jó ideje rájöttem már, hogy milyen könnyű őt angolul olvasni. De annak a kombónak, amit most itt árulnak egyszerűen lehetetlen ellenállni. Kéthetente jelenik meg egy keményborítós Agatha Christie krimi (szép egymás után az összes, 6 fontért, kb 1500 Ft-ért) és a könyv mellé adnak egy információs újságot is, ami a könyv keletkezési körülményeiről szól, honnan vette a szerző az ihletet, lerajzolják a tett helyszínét és az összes gyanusítottat. Most épp a "Gyilkosság az Orient Expresszen" című könyvet olvasom. És jobban tetszik, mint valaha. Nem árulom el, hogy ki a gyilkos, de azt igen, hogy tucatnyi gyanúsított van. Korábban nem voltam oda a könyvért, túl sok volt benne a szereplő, nehéz volt megkülönböztetni őket. De most, a füzettel együtt olvasva, gyerekjáték követni a történetet. És bár tudom, hogy ki követte el a gyilkosságot, ez Agatha Christie-nél kicsit sem von le a történet értékéből. Élvezet őt olvasni.

És ettől olyan boldog lettem, hogy gondoltam rendhagyó módon most nem a saját cikkemet scannelem be, hanem ezt gyanusítottak listáját, hátha másnak is okozott már fejtörést ez a könyv. És hátha most kedvet kap arra, hogy újra elolvassa! Jó szórakozást!



2012. február 15., szerda

Ami fenn van a neten


Írni is szeretek - de olvasni talán még jobban. Nem csak könyvet, újságot is. Nem meglepő hát, hogy óriási halomban áll nálunk a sajtótermék. És mindig több, mint amennyit el tudok olvasni, pláne, hogy most, három gyerek mellett ugyancsak véges az időm. A férj szerint ostobaság ennyi mindent venni - töltsem le online. Néha úgy érzem egy dino vagyok, egy őskövület - de egyszerűen szeretem a papírverziót.

A legjobban persze a magyar nyelvű újságoknak örülök. Egyfelől mert Angliában ehhez elég ritkán jutok hozzá, és bár az angol olvasás rég nem jelent kihívást, van abban valami gyönyörűség, ha az ember magyarul olvas és tökéletesen érti a szóvicceket, a kulturális hivatkozásokat, egy csomó olyan dolgot, ami angolul még mindig nehézkesen megy. Mert ehhez tudni kell, hogy ki a helyi Kiszel Tünde, milyen sorozatok mennek évtizedek óta és kik szerepelnek benne, ki az, aki ritkán ad interjút, ezért tök izgalmas, hogy most mégis, és ki az, akire nem kell odafigyelni, mert csak szeret hőbörögni. Persze ezt a tudást is is meg lehet szerezni és csomó dolgot tudok is már - de magyarul azért jó, mert kicsit sem kell megerőltetni a fejem, egyszerűen csak élvezem a nyelvet, és időnként a nyelvezetet is, pláne, ha jó cikket találok.
Mint minden exhibicionista alkotó ember, ha olyan újságot kapok, amihez közöm is van, az első dolgom, hogy odalapozok a saját cikkemhez és elolvasom. Milyen a kép, a tördelés és nem tagadom na, a cikk maga. Általában van 1-2-3 hónap átfutás idő a cikk megírása és a kinyomtatása között, így néha olyan, mintha egy teljesen másik ember munkáját látnám, amihez semmi közöm. Persze azért van, és ez általában nagy örömmel tölt el. A férjem nagyokat röhög ilyenkor rajtam, mert szinte kivétel nélkül megállapítom, hogy nagyon jó vagyok, a cikk zseniális és ezt kell csinálnom.
Ezzel persze nem akarom azt mondani, hogy ez tényleg így is van -csak azt, hogy jó érzés kézbe venni az embernek a saját szellemi termékét, és látni, hogy ami előtte csak gondolat volt, egy pár bit a számítógépen, ami ide-odautazik Európában, hirtelen és végérvényesen valamivá válik, ami aztán emberek tízezreihez jut el, akik olvassák, vagy átlapozzák, tetszik nekik, vagy kukába dobják.
Állati érdekes az is, ha az ember mondjuk villamoson utazik, és látja, hogy valaki éppen az ő cikkét olvassa. Olyan jó lenne olyankor megszólítani az illetőt és megkérdezni, hogy tetszett-e neki, mit gondol róla. De persze nem lehet. Béna dolog lenne. Pedig a visszajelzés nagyon jó - de ritkán jut ki. Pláne a dicséret. Mert ha mondjuk valami hiba van a cikkben, akkor szeretnek tollat ragadni az emberek.
Mostanában gondolkodtam ez azon is, hogy a cikkeket tucatnyiszor átolvasom, mielőtt kiadom a kezemből, hogy tökéletesek legyenek, és azt gondolom, hogy az az örökkévalóságnak szól. Közben pedig csak 1-2 hónapig lehet megvenni, utána megy a kukába. Azt gondolom ugyanis, hogy nem sokan teszik el maguknak, bár abban bízom, hogy vannak még rajtam kívül is olyan fanatikusok, akik bekötve félreteszik a Kismama Magazin minden számát 2002 óta. És eszembe jut, hogy mennyire szerettem gyerekként a Ludas Matyi 1963-as évfolyamát, amit a piacon kemény 20 forintért vettük. Vagy hogy milyen jó a könyvtárban átlapozni egy múlt századi folyóiratot, aminek az írója már rég a sírban, és az írása még mindig milyen aktuális. Szóval valamiért azt gondolom, hogy ami papír formátumban van, az örökké tart.
Közben meg egy nagy túróst. Mostanában csak az az igazán létező dolog, ami rajta van az interneten. Ha nekilátok böngészni, 10-20 éves cikkeket is találok online és ami egyszer felkerül, szinte lehetetlen eltüntetni. Szóval a blogom ha nem lesz vége a világnak 2012-ben és nem lesz egy brutális nagy világméretű szerverleállás, akkor sokkal többen fogják elolvasni, mint a legnépszerűbb cikkeimet. (Ha meg összeomlik a digitális világ, akkor annyi bajunk lesz, hogy a blogom lesz az utolsó aminek az elvesztésén szomorkodnom kell.)

Életem első cikke a Griff című üzleti hetilapban jelent meg 1993-ban és kemény négyezer forintot kaptam érte. Állati büszke voltam rá, de amikor kézbe vettem, rögtön lebiggyedt a szám. A riportalanyom neve ugyanis rosszul jelent meg. A legnagyobb baklövés, ami csak megtörténhet - persze akkoriban ez még gyakrabban előfordult. Az első cikkem ugyanis írógéppel írtam, a papírra vetett cikket saját kezűleg vittem be a szerkesztőségbe, ott ittam egy kávét a szerkesztőmmel és közben elbeszélgettünk arról, hogy mit is kéne legközelebb csinálnom. A cikk aztán egy titkárnő elé került, ő begépelte, így került aztán a tördelésre és nyomdába. Elképesztő hosszú út ahhoz képest, hogy most csak kattintok egyet itt Angliában és két másodpercen belül Magyarországon a cikkem.
Néha hiányzik ez az út. A közös csapatmunka, a szerkesztőségi kávézás, a kényszerű, de mégis hasznos beszélgetések. Persze annak is örültem, amikor lemeze vittem be a cikket és annak is, amikor emilen küldhettem el. És persze kávézni azért még most is bemegyek, ha Magyarországon járok. Ha nem lenne a technika, én se írhatnék magyar újságokba. Blog meg nem is lenne.
Nyomdahiba attól még van - bár a fene se tudja, hogyan kerül bele manapság, amikor a hibás szavakat azonnal aláhúzza az okos számítógép. Ez már úgy látszik örökre hozzánőtt az újságkiadáshoz. Szerencsére az én akkori riportalanyom nemcsak megbocsátó volt, de még a cikk is tetszett neki. Olyannyira, hogy rögtön beprotezsált a főnökének, és felkértek, hogy írjak havi két cikket a szervezet belső terjesztésű újságába. Így rögtön az első cikkem megjelenése után rovatvezetővé léptem elő és folyamatosan volt munkám. Akkoriban sokszor panaszkodtam miatta, hogy milyen unalmas dolog gazdasági meg sportcikkeket írni, de nagyon jó iskola volt. Sokat tanultam belőle - de a netre nem teszem fel ezeket a kezdő szárnypróbálgatásokat. Mert azokról már akkor is tudtam, hogy messze vannak a zseniálistól. És a fene se akarja őket az örökkévalóságig látni. Vannak dolgok, amelyek nagyon is jó helyen vannak a könyvtárak poros raktáraiban.



2012. február 12., vasárnap

Az önkéntes nőgyógyász


Be kell vallanom, hogy hipochonder vagyok. Ezerféle betegséget képzeltem el már magamnak. Kis kutatás után szinte minden tünetről be tudom bizonyítani, hogy akár halálos is lehet. És ilyenkor annyira bele tudom magam lovalni az adott kórságba, hogy összeroppanok a súlya alatt és zokogva tervezem a temetésem. A férjem már rutinos. Jól tudja, hogy ilyenkor kár velem beszélni. Orvosra van szükségem. Szó szerint. Aki meggyőz arról, hogy életben fogok maradni.

Először akkor csillantotta meg briliáns hisztériás-nőkezelési tudományát, amikor egy nap arra jött haza a munkából, hogy egy halom orvosi könyv fölött zokogok. Akkor még nem volt internet, gugli - viszont már akkor is volt egy csomó okos könyvem és egy brutális tarkótáji fejfájásom. Ami annyira eltért minden korábban tapasztalt normál fejfájástól, hogy könnyű volt megtalálnom az okát az Orvos a családban lapjain: agydaganat. Jó, nem mondom, felsorolt néhány kevésbé halálos betegséget is a szerző, de igenis ott volt az agydaganat. Feketén-fehéren. És ebben én olyan biztos voltam, hogy orvoshoz se akartam menni. Minek. Hogy kivágják az agyamból a daganatot, majd szétsugarazzák én meg még azt is elfelejtsem, hogy hívnak, meg hogy mikor született Petőfi és ki festette a Vénusz születését? Hát ezért volt az a sok-sok év tanulás, hogy a végén egy agydaganat egyszerűen elpusztítsa az agysejtjeimet? Annyira mélységesen megsajnáltam magam, hogy felkelni se tudtam a padlóról, ahol a könyvek közé roskadtam. Igazi tragikus előadás volt - de a férj nem vette be. Felnyalábolt, és elvitt a háziorvoshoz, aki kettő perc alatt kiderítette, hogy sima fülgyulladásom van, ami azért meglepő, mert a fülem egy kicsit se fájt. Valószínűleg mégis igaza volt, mert egy levél antibiotikum pillanatok alatt csodát tett. Konkrétan már másnapra jobban lettem.
Kicsit ciki, de nem nagyon. Mert szögezzük le, a tény, hogy akkor és ott nem volt épp halálos betegségem, természetesen nem jelenti azt, hogy nem is lehet soha. Épp ezért, természetesen azóta is éberen figyelem magam és a testem változásait. Nem tagadom, voltak azóta is kisebb-nagyobb pánikrohamaim, és még egy viszonylag komolynak mondható agyvelőgyulladást is sikerült beszereznem, de mivel a dokinál kisírtam, hogy ne kelljen a kórházban aludnom, és bejáró betegként kaphassam a szteroidokat, a családi legendárium ezt egyáltalán nem tekinti azóta sem komoly betegségnek, noha állítom, ez igenis komoly dolog volt, és csakis a hipochondriámnak köszönhetem, hogy nem lett belőle igazán súlyos betegség, mert tényleg az első fura tünetnél orvoshoz rohantam. Igaz, én biztos voltam benne, hogy kezdődő cukorbetegség miatt zsibbad a lábam, de ez csak a diagnosztikus képességeim hiányosságaira vet rossz fényt, és nem szép dolog csak ezért lekicsinyelni az egész betegséget. (Üzenem innen is a családnak...)
Én mindenesetre alaposan megtanultam a leckét: résen kell lenni. Mivel feltűnően fehér bőröm van és gyerekkorom óta minden nyáron leégek, a bőrrák a nagy paráim egyike. És amikor pár hete a hátam közepén felfedeztem, hogy a szemölcs, ami már évek óta ott van, hirtelen megnőtt, viszketni kezdett és még a színe is megváltozott... egyből felvillantak a vészlámpák az agyamban. A dolgot nehezíti, hogy a ronda kis bög a hátam közepén van, de hát mire való a modern technika? Azonnal az ember kezébe adtam a fényképezőgépet, hogy fotózza le a dögöt, had vizsgálhassam meg, de alaposan. A lányaim sikoltozni kezdtek, hogy milyen undi ilyen fotókat csinálni, de én már a temetésem vizionáltam és leintettem őket, miszerint majd megbánják a síromnál, hogy nem vettek komolyan, de ez annyira úgy hangzott, mintha a saját anyám mondaná, hogy inkább a gugli karjaiba vetettem magam, ahol millió kép jött fel a "bőrrák" kifejezésre és némelyik igenis mutatott némi hasonlóságot azzal, amit a fényképen láttam. Férjem már emelte is a telefont, és másnap reggelre időpontom volt a háziorvosnál. (Nincs értelme ilyenkor vitázni velem, önmérsékletre vagy egyéb értelmes dologra inteni, de tényleg nem. Teljesen beszűkül az agyam.)
Itt Angliában a háziorvos nem szán túl sok időt az emberre. Két szó, egy gyors pillantás, semmi kedélyes hogy vagyunk, vagy van-e más panaszom is. Ha 10.15-re van időpontom, akkor 10.16-kor már recepttel a kezemben kinn vagyok a ház előtt. Igaz, a dolog előnye, nem kell sokat ücsörögnöm a váróteremben sem, nincs nagy várakozás. Gyors és nagyon hatékony az egész.
Mondanom sem kell, nem aludtam jól. Reggel kábult rémületben öltöztem, és biztos voltam benne, hogy ma megváltozik az egész életem. Most fogják közölni, hogy készüljek a legrosszabbra, jön a műtét, a kemo, már előre elterveztem, hogy nekilátok meditálni, megszeretem a kis rákot a hátamon, hogy ne bántson, mert ugyebár a pozitív gondolkodás csodákat tesz. És fogalmaztam a mondatokat, hogy is fogom ezt bejelenteni a blogon, ami innentől nyilván az én szörnyű kórságomról fog szólni, majd a csodás gyógyulásról, és leszek a bőrrák arca, aki majd mindenhol hirdeti, hogy figyeljetek emberek, és milyen fontos felismerni a tüneteket. Jól van na, tudom én, hogy kicsit túlspiláztam, de ha az embernek élénk a fantáziája, mint nekem, akkor a dolgok nagyon gyorsan jönnek.
Szóval bementem Kakad dokihoz (tényleg ez a neve, egy fiatal indiai pasi) aki tök rezignáltan fogadott, kérte, hogy akkor vegyem le a pólóm és megnézte a hátam közepét. Majd megfordultam, és innen kezdve az egész beszélgetés megváltozott.
Ok, azt el kell mondanom, hogy egy új melltartót vettem fel aznap, ami nem nagyon volt még rajtam, de tényleg csak azért, mert anyám belém nevelte, hogy az orvoshoz mindig a legszebb alsóneműnket vesszük fel. Én meg se nagyon néztem, hogy milyen, elvégre a halálra készültem épp, de a doktor úrnak kicsit fennakadt a szeme. Amikor később a férjnek megmutattam, neki is. Sok fekete átlátszó muszlin, nagyon cicikirakós, push-upos, hímzett, mintás és konkrétan jobban átlátszó, semmint takaró holmi.
Nekem ez fel se tűnt, csak az, hogy Kakad doki hirtelen nagyon kedves lesz. És arról faggat, hogy honnan is jöttem, vannak-e gyerekeim, hazautazunk-e nyaralni, van-e hobbim, és főként, hogy mikor végeztettem méhnyakrákszűrést, mert hát szerinte annak épp itt lenne az ideje. Mondtam neki, hogy van nekem Magyarországon nőgyógyászom, köszönöm szépen, majd ő. Mire ő nagyon győzködött, hogy ezért aztán igazán nem kell várnom, meg más helyre menni, mert ő nagyon szívesen és épp ráér, és akár most is. És tényleg, biztos vagyok-e benne, hogy nincs másutt is anyajegyem, mert ő szívesen lecsekkol mindenütt. Én meg tényleg nem értettem, hogy mire ez a nagy barátságosság, mert a máskor kettő perces látogatás már negyedórára nyúlt és még mindig ott ültem póló nélkül a csipkés melltartóban, és azon tűnődtem, hogy nem-e azért olyan feltűnően kedves hozzám, mert tényleg a halálomon vagyok, amikor egyszer csak lenéztem és feltűnt, hogy még a mellbimbón vonalát is tökéletesen ki lehet venni a muszlinanyag alatt.
Ekkor kicsit eltűnt a haldokolhatnékom, és rettenetes vigyoroghatnékom támadt helyette, mert eszembe jutott a húgom, aki vakbélgyanús tünetekkel ment orvoshoz 18 évesen, de az ragaszkodott hozzá, hogy a melltartóját is vegye le, mert csak úgy tudja megvizsgálni. És kicsit megnyugodtam, hogy akkor talán még élni fogok egy kicsit, mert a haldoklókat nem szokták enyhén ugyan, de azért mégiscsak szexuálisan zaklatni. És ha olyan nagyon undi lenne, ami a hátamon van, akkor talán nem gerjedt volna be rám.
A hátamon lévő pöttyről amúgy azt mondta, hogy szerinte szemölcs, de azért beutalt a klinikára, ahol majd leveszik. És közben tényleg nagyon szépen nézett és a lelkemre kötötte, hogy bármi gond van, azért menjek vissza, és ő nagyon szívesen segít, bármiben. És ettől már tényleg egész nap vigyorognom kellett. Azóta nem temetem magam, hanem fogyózom. Csak hogy még jobban álljon ez a melltartó. Hiszen két hét múlva jelenésem van a bőrgyógyászaton. Hátha ott is sikerem lesz.

A hipochiondriámat egyszer már bevallottam a nyilvánosság előtt, a Nők Lapja Évszakokban, 2009 februárjában. Kedvelem ezt az írást, aminek amúgy minden szava igaz, és a pszichológusnőre azóta is haragszom, mert elültette a bogarat a fülembe, miszerint a rák a végzetem. A bőrgyógyászhoz amúgy épp ezzel a most reflektorfénybe került szemölccsel a hátamon mentem el, és erre mondta, hogy nem sürgős, vágjuk ki inkább a vállamon lévő vackot. Szóval látta már szakember. De azért ez mégiscsak három éve volt, szóval változhatott is a dolog. Vagy nem. De már akkor is elegem van belőle.


Twitter Delicious Facebook Digg Favorites More