Oldalak

2012. február 15., szerda

Ami fenn van a neten


Írni is szeretek - de olvasni talán még jobban. Nem csak könyvet, újságot is. Nem meglepő hát, hogy óriási halomban áll nálunk a sajtótermék. És mindig több, mint amennyit el tudok olvasni, pláne, hogy most, három gyerek mellett ugyancsak véges az időm. A férj szerint ostobaság ennyi mindent venni - töltsem le online. Néha úgy érzem egy dino vagyok, egy őskövület - de egyszerűen szeretem a papírverziót.

A legjobban persze a magyar nyelvű újságoknak örülök. Egyfelől mert Angliában ehhez elég ritkán jutok hozzá, és bár az angol olvasás rég nem jelent kihívást, van abban valami gyönyörűség, ha az ember magyarul olvas és tökéletesen érti a szóvicceket, a kulturális hivatkozásokat, egy csomó olyan dolgot, ami angolul még mindig nehézkesen megy. Mert ehhez tudni kell, hogy ki a helyi Kiszel Tünde, milyen sorozatok mennek évtizedek óta és kik szerepelnek benne, ki az, aki ritkán ad interjút, ezért tök izgalmas, hogy most mégis, és ki az, akire nem kell odafigyelni, mert csak szeret hőbörögni. Persze ezt a tudást is is meg lehet szerezni és csomó dolgot tudok is már - de magyarul azért jó, mert kicsit sem kell megerőltetni a fejem, egyszerűen csak élvezem a nyelvet, és időnként a nyelvezetet is, pláne, ha jó cikket találok.
Mint minden exhibicionista alkotó ember, ha olyan újságot kapok, amihez közöm is van, az első dolgom, hogy odalapozok a saját cikkemhez és elolvasom. Milyen a kép, a tördelés és nem tagadom na, a cikk maga. Általában van 1-2-3 hónap átfutás idő a cikk megírása és a kinyomtatása között, így néha olyan, mintha egy teljesen másik ember munkáját látnám, amihez semmi közöm. Persze azért van, és ez általában nagy örömmel tölt el. A férjem nagyokat röhög ilyenkor rajtam, mert szinte kivétel nélkül megállapítom, hogy nagyon jó vagyok, a cikk zseniális és ezt kell csinálnom.
Ezzel persze nem akarom azt mondani, hogy ez tényleg így is van -csak azt, hogy jó érzés kézbe venni az embernek a saját szellemi termékét, és látni, hogy ami előtte csak gondolat volt, egy pár bit a számítógépen, ami ide-odautazik Európában, hirtelen és végérvényesen valamivá válik, ami aztán emberek tízezreihez jut el, akik olvassák, vagy átlapozzák, tetszik nekik, vagy kukába dobják.
Állati érdekes az is, ha az ember mondjuk villamoson utazik, és látja, hogy valaki éppen az ő cikkét olvassa. Olyan jó lenne olyankor megszólítani az illetőt és megkérdezni, hogy tetszett-e neki, mit gondol róla. De persze nem lehet. Béna dolog lenne. Pedig a visszajelzés nagyon jó - de ritkán jut ki. Pláne a dicséret. Mert ha mondjuk valami hiba van a cikkben, akkor szeretnek tollat ragadni az emberek.
Mostanában gondolkodtam ez azon is, hogy a cikkeket tucatnyiszor átolvasom, mielőtt kiadom a kezemből, hogy tökéletesek legyenek, és azt gondolom, hogy az az örökkévalóságnak szól. Közben pedig csak 1-2 hónapig lehet megvenni, utána megy a kukába. Azt gondolom ugyanis, hogy nem sokan teszik el maguknak, bár abban bízom, hogy vannak még rajtam kívül is olyan fanatikusok, akik bekötve félreteszik a Kismama Magazin minden számát 2002 óta. És eszembe jut, hogy mennyire szerettem gyerekként a Ludas Matyi 1963-as évfolyamát, amit a piacon kemény 20 forintért vettük. Vagy hogy milyen jó a könyvtárban átlapozni egy múlt századi folyóiratot, aminek az írója már rég a sírban, és az írása még mindig milyen aktuális. Szóval valamiért azt gondolom, hogy ami papír formátumban van, az örökké tart.
Közben meg egy nagy túróst. Mostanában csak az az igazán létező dolog, ami rajta van az interneten. Ha nekilátok böngészni, 10-20 éves cikkeket is találok online és ami egyszer felkerül, szinte lehetetlen eltüntetni. Szóval a blogom ha nem lesz vége a világnak 2012-ben és nem lesz egy brutális nagy világméretű szerverleállás, akkor sokkal többen fogják elolvasni, mint a legnépszerűbb cikkeimet. (Ha meg összeomlik a digitális világ, akkor annyi bajunk lesz, hogy a blogom lesz az utolsó aminek az elvesztésén szomorkodnom kell.)

Életem első cikke a Griff című üzleti hetilapban jelent meg 1993-ban és kemény négyezer forintot kaptam érte. Állati büszke voltam rá, de amikor kézbe vettem, rögtön lebiggyedt a szám. A riportalanyom neve ugyanis rosszul jelent meg. A legnagyobb baklövés, ami csak megtörténhet - persze akkoriban ez még gyakrabban előfordult. Az első cikkem ugyanis írógéppel írtam, a papírra vetett cikket saját kezűleg vittem be a szerkesztőségbe, ott ittam egy kávét a szerkesztőmmel és közben elbeszélgettünk arról, hogy mit is kéne legközelebb csinálnom. A cikk aztán egy titkárnő elé került, ő begépelte, így került aztán a tördelésre és nyomdába. Elképesztő hosszú út ahhoz képest, hogy most csak kattintok egyet itt Angliában és két másodpercen belül Magyarországon a cikkem.
Néha hiányzik ez az út. A közös csapatmunka, a szerkesztőségi kávézás, a kényszerű, de mégis hasznos beszélgetések. Persze annak is örültem, amikor lemeze vittem be a cikket és annak is, amikor emilen küldhettem el. És persze kávézni azért még most is bemegyek, ha Magyarországon járok. Ha nem lenne a technika, én se írhatnék magyar újságokba. Blog meg nem is lenne.
Nyomdahiba attól még van - bár a fene se tudja, hogyan kerül bele manapság, amikor a hibás szavakat azonnal aláhúzza az okos számítógép. Ez már úgy látszik örökre hozzánőtt az újságkiadáshoz. Szerencsére az én akkori riportalanyom nemcsak megbocsátó volt, de még a cikk is tetszett neki. Olyannyira, hogy rögtön beprotezsált a főnökének, és felkértek, hogy írjak havi két cikket a szervezet belső terjesztésű újságába. Így rögtön az első cikkem megjelenése után rovatvezetővé léptem elő és folyamatosan volt munkám. Akkoriban sokszor panaszkodtam miatta, hogy milyen unalmas dolog gazdasági meg sportcikkeket írni, de nagyon jó iskola volt. Sokat tanultam belőle - de a netre nem teszem fel ezeket a kezdő szárnypróbálgatásokat. Mert azokról már akkor is tudtam, hogy messze vannak a zseniálistól. És a fene se akarja őket az örökkévalóságig látni. Vannak dolgok, amelyek nagyon is jó helyen vannak a könyvtárak poros raktáraiban.



0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Twitter Delicious Facebook Digg Favorites More