Oldalak

2012. február 12., vasárnap

Az önkéntes nőgyógyász


Be kell vallanom, hogy hipochonder vagyok. Ezerféle betegséget képzeltem el már magamnak. Kis kutatás után szinte minden tünetről be tudom bizonyítani, hogy akár halálos is lehet. És ilyenkor annyira bele tudom magam lovalni az adott kórságba, hogy összeroppanok a súlya alatt és zokogva tervezem a temetésem. A férjem már rutinos. Jól tudja, hogy ilyenkor kár velem beszélni. Orvosra van szükségem. Szó szerint. Aki meggyőz arról, hogy életben fogok maradni.

Először akkor csillantotta meg briliáns hisztériás-nőkezelési tudományát, amikor egy nap arra jött haza a munkából, hogy egy halom orvosi könyv fölött zokogok. Akkor még nem volt internet, gugli - viszont már akkor is volt egy csomó okos könyvem és egy brutális tarkótáji fejfájásom. Ami annyira eltért minden korábban tapasztalt normál fejfájástól, hogy könnyű volt megtalálnom az okát az Orvos a családban lapjain: agydaganat. Jó, nem mondom, felsorolt néhány kevésbé halálos betegséget is a szerző, de igenis ott volt az agydaganat. Feketén-fehéren. És ebben én olyan biztos voltam, hogy orvoshoz se akartam menni. Minek. Hogy kivágják az agyamból a daganatot, majd szétsugarazzák én meg még azt is elfelejtsem, hogy hívnak, meg hogy mikor született Petőfi és ki festette a Vénusz születését? Hát ezért volt az a sok-sok év tanulás, hogy a végén egy agydaganat egyszerűen elpusztítsa az agysejtjeimet? Annyira mélységesen megsajnáltam magam, hogy felkelni se tudtam a padlóról, ahol a könyvek közé roskadtam. Igazi tragikus előadás volt - de a férj nem vette be. Felnyalábolt, és elvitt a háziorvoshoz, aki kettő perc alatt kiderítette, hogy sima fülgyulladásom van, ami azért meglepő, mert a fülem egy kicsit se fájt. Valószínűleg mégis igaza volt, mert egy levél antibiotikum pillanatok alatt csodát tett. Konkrétan már másnapra jobban lettem.
Kicsit ciki, de nem nagyon. Mert szögezzük le, a tény, hogy akkor és ott nem volt épp halálos betegségem, természetesen nem jelenti azt, hogy nem is lehet soha. Épp ezért, természetesen azóta is éberen figyelem magam és a testem változásait. Nem tagadom, voltak azóta is kisebb-nagyobb pánikrohamaim, és még egy viszonylag komolynak mondható agyvelőgyulladást is sikerült beszereznem, de mivel a dokinál kisírtam, hogy ne kelljen a kórházban aludnom, és bejáró betegként kaphassam a szteroidokat, a családi legendárium ezt egyáltalán nem tekinti azóta sem komoly betegségnek, noha állítom, ez igenis komoly dolog volt, és csakis a hipochondriámnak köszönhetem, hogy nem lett belőle igazán súlyos betegség, mert tényleg az első fura tünetnél orvoshoz rohantam. Igaz, én biztos voltam benne, hogy kezdődő cukorbetegség miatt zsibbad a lábam, de ez csak a diagnosztikus képességeim hiányosságaira vet rossz fényt, és nem szép dolog csak ezért lekicsinyelni az egész betegséget. (Üzenem innen is a családnak...)
Én mindenesetre alaposan megtanultam a leckét: résen kell lenni. Mivel feltűnően fehér bőröm van és gyerekkorom óta minden nyáron leégek, a bőrrák a nagy paráim egyike. És amikor pár hete a hátam közepén felfedeztem, hogy a szemölcs, ami már évek óta ott van, hirtelen megnőtt, viszketni kezdett és még a színe is megváltozott... egyből felvillantak a vészlámpák az agyamban. A dolgot nehezíti, hogy a ronda kis bög a hátam közepén van, de hát mire való a modern technika? Azonnal az ember kezébe adtam a fényképezőgépet, hogy fotózza le a dögöt, had vizsgálhassam meg, de alaposan. A lányaim sikoltozni kezdtek, hogy milyen undi ilyen fotókat csinálni, de én már a temetésem vizionáltam és leintettem őket, miszerint majd megbánják a síromnál, hogy nem vettek komolyan, de ez annyira úgy hangzott, mintha a saját anyám mondaná, hogy inkább a gugli karjaiba vetettem magam, ahol millió kép jött fel a "bőrrák" kifejezésre és némelyik igenis mutatott némi hasonlóságot azzal, amit a fényképen láttam. Férjem már emelte is a telefont, és másnap reggelre időpontom volt a háziorvosnál. (Nincs értelme ilyenkor vitázni velem, önmérsékletre vagy egyéb értelmes dologra inteni, de tényleg nem. Teljesen beszűkül az agyam.)
Itt Angliában a háziorvos nem szán túl sok időt az emberre. Két szó, egy gyors pillantás, semmi kedélyes hogy vagyunk, vagy van-e más panaszom is. Ha 10.15-re van időpontom, akkor 10.16-kor már recepttel a kezemben kinn vagyok a ház előtt. Igaz, a dolog előnye, nem kell sokat ücsörögnöm a váróteremben sem, nincs nagy várakozás. Gyors és nagyon hatékony az egész.
Mondanom sem kell, nem aludtam jól. Reggel kábult rémületben öltöztem, és biztos voltam benne, hogy ma megváltozik az egész életem. Most fogják közölni, hogy készüljek a legrosszabbra, jön a műtét, a kemo, már előre elterveztem, hogy nekilátok meditálni, megszeretem a kis rákot a hátamon, hogy ne bántson, mert ugyebár a pozitív gondolkodás csodákat tesz. És fogalmaztam a mondatokat, hogy is fogom ezt bejelenteni a blogon, ami innentől nyilván az én szörnyű kórságomról fog szólni, majd a csodás gyógyulásról, és leszek a bőrrák arca, aki majd mindenhol hirdeti, hogy figyeljetek emberek, és milyen fontos felismerni a tüneteket. Jól van na, tudom én, hogy kicsit túlspiláztam, de ha az embernek élénk a fantáziája, mint nekem, akkor a dolgok nagyon gyorsan jönnek.
Szóval bementem Kakad dokihoz (tényleg ez a neve, egy fiatal indiai pasi) aki tök rezignáltan fogadott, kérte, hogy akkor vegyem le a pólóm és megnézte a hátam közepét. Majd megfordultam, és innen kezdve az egész beszélgetés megváltozott.
Ok, azt el kell mondanom, hogy egy új melltartót vettem fel aznap, ami nem nagyon volt még rajtam, de tényleg csak azért, mert anyám belém nevelte, hogy az orvoshoz mindig a legszebb alsóneműnket vesszük fel. Én meg se nagyon néztem, hogy milyen, elvégre a halálra készültem épp, de a doktor úrnak kicsit fennakadt a szeme. Amikor később a férjnek megmutattam, neki is. Sok fekete átlátszó muszlin, nagyon cicikirakós, push-upos, hímzett, mintás és konkrétan jobban átlátszó, semmint takaró holmi.
Nekem ez fel se tűnt, csak az, hogy Kakad doki hirtelen nagyon kedves lesz. És arról faggat, hogy honnan is jöttem, vannak-e gyerekeim, hazautazunk-e nyaralni, van-e hobbim, és főként, hogy mikor végeztettem méhnyakrákszűrést, mert hát szerinte annak épp itt lenne az ideje. Mondtam neki, hogy van nekem Magyarországon nőgyógyászom, köszönöm szépen, majd ő. Mire ő nagyon győzködött, hogy ezért aztán igazán nem kell várnom, meg más helyre menni, mert ő nagyon szívesen és épp ráér, és akár most is. És tényleg, biztos vagyok-e benne, hogy nincs másutt is anyajegyem, mert ő szívesen lecsekkol mindenütt. Én meg tényleg nem értettem, hogy mire ez a nagy barátságosság, mert a máskor kettő perces látogatás már negyedórára nyúlt és még mindig ott ültem póló nélkül a csipkés melltartóban, és azon tűnődtem, hogy nem-e azért olyan feltűnően kedves hozzám, mert tényleg a halálomon vagyok, amikor egyszer csak lenéztem és feltűnt, hogy még a mellbimbón vonalát is tökéletesen ki lehet venni a muszlinanyag alatt.
Ekkor kicsit eltűnt a haldokolhatnékom, és rettenetes vigyoroghatnékom támadt helyette, mert eszembe jutott a húgom, aki vakbélgyanús tünetekkel ment orvoshoz 18 évesen, de az ragaszkodott hozzá, hogy a melltartóját is vegye le, mert csak úgy tudja megvizsgálni. És kicsit megnyugodtam, hogy akkor talán még élni fogok egy kicsit, mert a haldoklókat nem szokták enyhén ugyan, de azért mégiscsak szexuálisan zaklatni. És ha olyan nagyon undi lenne, ami a hátamon van, akkor talán nem gerjedt volna be rám.
A hátamon lévő pöttyről amúgy azt mondta, hogy szerinte szemölcs, de azért beutalt a klinikára, ahol majd leveszik. És közben tényleg nagyon szépen nézett és a lelkemre kötötte, hogy bármi gond van, azért menjek vissza, és ő nagyon szívesen segít, bármiben. És ettől már tényleg egész nap vigyorognom kellett. Azóta nem temetem magam, hanem fogyózom. Csak hogy még jobban álljon ez a melltartó. Hiszen két hét múlva jelenésem van a bőrgyógyászaton. Hátha ott is sikerem lesz.

A hipochiondriámat egyszer már bevallottam a nyilvánosság előtt, a Nők Lapja Évszakokban, 2009 februárjában. Kedvelem ezt az írást, aminek amúgy minden szava igaz, és a pszichológusnőre azóta is haragszom, mert elültette a bogarat a fülembe, miszerint a rák a végzetem. A bőrgyógyászhoz amúgy épp ezzel a most reflektorfénybe került szemölccsel a hátamon mentem el, és erre mondta, hogy nem sürgős, vágjuk ki inkább a vállamon lévő vackot. Szóval látta már szakember. De azért ez mégiscsak három éve volt, szóval változhatott is a dolog. Vagy nem. De már akkor is elegem van belőle.


0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Twitter Delicious Facebook Digg Favorites More