Oldalak

2012. április 22., vasárnap

Szakszervezeti előnyök


Logikusnak tűnik, hogy egy újságíró, aki olyan elzárt helyekre is bejuthat, mint egy börtön, vagy egy bank széfje, tudja hivatalosan is igazolni, miért is kiváncsiskodik. Tudták ezt a munkaadóim is, így hát már a legelső helyen, a Pesti Boltban és a Griffben is azonnal a kezembe nyomtak egy hivatalos megbízólevelet, hogy nekik dolgozom. Először vittem is magammal, mint a véres kardot, de aztán pár hónap után leszoktam róla. Mert a kutyát sem érdekelte és senki nem kérte tőlem. Se magánemberek, se önkormányzati képviselők, se művészek nem kételkedtek benne, hogy az vagyok, aki vagyok. Így hát sokáig nem tűnt fontosnak, hogy bármiféle újságíróigazolványom legyen. Egészen addig, míg egy nap az Állatkert kapuján meg nem láttam egy apróbetűs feliratot: újságíróknak ingyenes a belépés. És ekkor felcsillant a szemem.

Elsőként persze a MUOSZ, azaz a Magyar Újságíró Szövetség ajtaján kopogtattam igazolványért, de itt rögtön lehűtöttek. Két ajánló nélkül szóba sem állnak velem. Nekem azonban fogalmam sem volt róla, kik a tagjai ennek az illusztris szövetségnek és hogy kéne őket megkörnyékezni. Ám ekkor kaptam egy fülest: kopogtassak a Sajtószakszervezet ajtaján. Mert amit ők adnak, az sokkal jobb, mint egy mezei magyar újságíró igazolvány. Ráadásul a felvételi procedúra is jóval engedékenyebb. Nem kellett más, csak bemutatnom a cikkeimet, hozni egy ajánlólevelet az újságtól (amim már amúgy is volt) egy igazolványkép és némi kápé. Fél órán belül kezemben volt az újságírók grálja: a nemzetközi újságíró igazolvány. Piros, bőrkötéses, a hátulján aranyszínű PRESS felirattal, benne pedig angolul és franciául, hogy az igazolvány tulajdonosa nagyon fontos újságírói munkát végez, ezért kérnek mindenkit, hogy segítse munkáját. Nem tudom, hogy mások mire használják, de számomra óriási haszna volt: ennek segítségével látogattam végig a fél világ múzeumát tök ingyen, vagy nagyon kedvezményes áron, és ami még fontosabb, sorban állás nélkül. Az angolok és franciák kérdés nélkül adták az ingyenes jegyet. Az olaszok és németek már nem voltak ennyire segítőkészek, de a nagy állami múzeumokban ott se volt gond, a kisebb helyeken vagy félárú jegyet tudtam így venni, és csak néha közölték, hogy nincs kedvezmény. A legjobb nem is az ingyenesség volt benne, hanem az, hogy az újságíróknak nem kell sorban állni, simán a sor elejére mehetnek, ami egy Louvre esetében minimum egy órát spórolt nekem. (És persze a velem lévőknek is, akik természetesen ingyenjegyet nem kaptak, de azért nem küldték őket a sor végére.) Igaz, ezekből a látogatásokból nem született feltétlenül és azonnal cikk - de azért nem kell sajnálni a múzeumokat sem: Nekik se rossz üzlet ezeknek ingyen beengedni az újságírókat. Mert előbb-utóbb minden élményből írás születik, amihez pedig az ember azokat a képeket, könyveket, látogatásokat használja fel, ahol már személyesen is volt. Amikor a Nők Lapja Évszakok 2006-ban felkért rá, hogy meséljek néhány érdekes múzeumról, amiket eddig láttam, óriási anyagból válogathattam, pont az újságíró igazolványnak köszönhetően. Nem is értem, hogy aztán miért nem újítottam meg. Persze vannak kifogásaim - jöttek a gyerekek, egyre kevesebbet utaztunk, a múzeumok többsége meg aztán végképp nem érdekli az ovis korosztályt, aztán meg elsodort a munka, és úgyse használtam volna semmire. Ráadásul az újságíróigazolvány nem olcsó. Gondoltam, egy évet kihagyok, majd jövőre megújítom. Aztán szépen teltek az évek egymás után, és azt vettem észre, hogy már a szakszervezet is rég elköltözött és mindenféle igazolást kéne szereznek arról, hogy még mindig dolgozom, és persze elmagyarázni, hogy mit is csináltam az elmúlt években, és kérvényt írni, hogy ne kelljen fizetnem a kihagyott évekért. Ááááá, túl bonyolult volt ez az egész, hagytam a fenébe. Ami könnyű volt, mert soha nem kérték tőlem, hogy mutassam fel az igazolványom. Tényleg nem szokás. Aztán itt kinn Angliában egyszer csak a fejembe vettem, hogy elmennék a nagy londoni Leonardo kiállításra, amiről minden újság azt mondta, hogy fantasztikus. Nézem a netet: az előre váltható jegyek már az első héten elfogytak. A helyszínen pedig minden nap csak 500 darabot adtak ki. Akinek nem jutott, jöhetett másnap. Tehát minden nap hajnalban kezdődött a sorban állás. Na, ezt már nem, döntöttem el. Végül is újságíró vagyok, művészeti cikkeket (is) írok, csak el tudom intézni, hogy bemehessek. Írtam is a múzeum sajtóosztályának, ahol megírták, természetesen örömmel várnak, csak mutassam fel a bejáratnál a sajtóigazolványomat és soron kívül bemehetek. Khm. Gondoltam. Hát most mit válaszoljak? Tiszta ciki visszaírni, hogy ilyenem nincs. Hát inkább elkezdtem intézni, hogy legyen. Először persze a régi jólbevált magyar Sajtószakszervezetnél, de kiderült, az ügyintézés bonyolultabb lett és minimum személyesen kéne bemennem. Ami innen kintről totál esélytelen volt. De hát gondoltam, csak van ilyen szervezet Angliában is. És volt. De jött a következő kétely: vajon szóba állnak velem úgy, hogy csak magyarul írt cikkeket tudok nekik prezentálni? Kis emiles egyeztetés után elküldtem nekik egy csomó magyar újságot, a jelentkezési lapom és egy csekket az éves tagdíjról. Ők meg visszaírták, hogy most várjak 60 napot, amíg eldöntik, lehetek-e tag. És ennek keretében lesz egy meghallgatás is, amikor a helyi brancs egy személyes meghallgatás (vizsga???) során eldönti, beengednek-e soraik közé. Utóbbitól kicsit megijedtem, de már nem volt visszaút. Hát vártam. És vártam és vártam és vártam. Mondanom sem kell, a Leonardo kiállításnak vége lett közben úgy, hogy én nem láttam, de azért kicsit írtam róla, mert így is muszáj volt. De ennél többet nem tehettem, hiszen nem volt újságíró igazolványom. De aztán lett egy kis reménysugár, amikor egy hónapja megérkezett a levél, hogy tag lettem, mindenféle vizsga nélkül és küldjek fotót magamról. Küldtem. És döntsem el azt is, hogy mi legyen ráírva. Ez nem volt egyszerű, hiszen valójában újságíró-szerkesztő vagyok. De aztán végiggondoltam, hogy vajon itt, Angliában milyen munkára van leginkább esélyem. És sajnos be kell ismernem, hogy az nem az angol cikkírás, inkább a fényképezés, mert annak a nyelve mégiscsak nemzetközibb. És mivel nemrégiben éppen ezért elkezdtem fotózni tanulni is, rájöttem, hogy nekem ahhoz kell (a múzeumba járáson kívül) az igazolvány, hogy ha megkérdik, miért is fotózok, fel tudjam mutatni. De "csak" fotós/photographer nem akartam lenni, hiszen írok is. Hát gondoltam, hogy a photojournalist - tehát fotóriporter mégiscsak jobb megnevezés. Mert ugyan nem azt jelenti, hogy valaki fotózik ÉS ír is egyszerre, mint én, de akár értelmezhetem így is. (És amúgy is elég rugalmasak ezek a munkakörök.) Szóval így lettem én itt, Angliában hivatalosan is regisztrált újságíró. Azt tudom, hogy az igazolványomat a rendőrség elfogadja, és hogy az adóbevallásomba is be kell írni, hogy tag vagyok. De hogy vajon a puccos és drága múzeumokban is elfogadják-e, arról még fogalmam sincsen. De ha csak a sorban állást úszom meg, már akkor is megérte.

A világ legérdekesebb múzeumairól szóló cikkem a Nők Lapja Évszakok 2006. szeptemberi számában jelent meg. És igen, a szemfülesek számára üzenem, hogy az egyik képen tényleg én vagyok. 

 
Származási hely: Fodor Marcsi újságíró blogja
Származási hely: Fodor Marcsi újságíró blogja
Származási hely: Fodor Marcsi újságíró blogja
Származási hely: Fodor Marcsi újságíró blogja


2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Nahát, én még csak a MÚOSZ-ról hallottam, és van pár tag ismerősöm, de nem tudtam, h a belépéssel járó igazolvány bármilyen kedvezményre is jogosít! Egyszer - kb. 5 éve - kérdeztem egyik tag ismerősömet, hogy múzeumba lehet-e ingyen menni vele, de azt mondta, hogy itthon nem igazán, külföldön meg 10-ből 6 esetben nem tudják, micsoda. Erről a Sajtószakszervezetről még sosem hallottam, de ha ingyenjegy szerezhető vele az állatkertbe, simán beszerzek egyet :D.

BTW, két éve voltunk céges úton Svájcban, és ott a fiúknak volt spéci Blikkes igazolványuk, nagy PRESS felirattal (jó, a PRESS se kellett volna, elvégre a Ringier svájci cég, a Blikk ott még nagyobb márka, mint nálunk): mondanom sem kell, ezek mindenhova, mindannyiunkat soron kívül és ingyen bevittek, a NATO-központban még kávét és üdítőt is kaptunk... pedig semmilyen papírunk nem volt. Akkor gondoltam rá először, h kéne egy presscard, de még nem ástam bele a témába...

Ez a NUJ is jó lehet, szinte látom, ahogy megvitatták az ügyedet: nyilván felmérték, mekkora nemzetközi sajtóbotrány lenne, ha idegenajkúságod miatt nem kapnál kártyát... :DDD

Fodor Marcsi írta...

Szerintem pont az állatkertbe a MOUSZ kártyával is ingyen lehet bemenni! :-))) De mondjuk utoljára jó 5 éve néztem, simán lehet, hogy változtak a szabályok, nézz azért utána, mielőtt belevágsz! :-)

Megjegyzés küldése

Twitter Delicious Facebook Digg Favorites More