Oldalak

2012. május 1., kedd

Amikor az újságíró kicsit gyerekes

Volt egyszer egy kolléganőm, aki közölte egy értekezleten, hogy mostantól minden nőgyógyászatos témát ő akar kapni, mert sürgősen találni akar egy jó dokit. Mindenki döbbenten állt és a főszerkesztő halkan meg is jegyezte: ha gondod van, megadom az enyémnek a számát, ne várj ezzel... Mire ő csak legyintett: Nem vagyok én beteg, csak férjhez akarok menni. És a legjobb parti egy nőgyógyász lenne. Mi, többiek persze utána jól kibeszéltük a csajt és mind megegyeztünk abban, hogy állati nagy marhaság keverni a szakmát és a magánéletet. De persze ki tudja megtartóztatni magát, ha jön egy jó lehetőség...?

Amikor a Wellness Magazinnál kitalálták, hogy az utolsó oldalt ezentúl szenteljük minden hónapban egy nagyon csinos fiatal pasinak, az egész szerkesztőség lázba jött. Naná, hiszen ki nem akar ilyen pasikkal ismerkedni? Még akkor is, ha van párja, nézelődni szabad, gondoltuk, és kuncogva néztük a jobbnál jobb pasik fotóját, ki kerüljön be? Ok, ez csak egy oldal, alig párszáz karakteres cikkecske - de mint tudjuk a terjedelem nem sokat számít, a jó újságíró pont ugyanolyan alaposan készül fel a pár mondatos interjúkra is, mint az óriásiakra.
Én akkor már tudtam, hogy akit én ajánlok, tuti befutó lesz. Amikor az iwiwen megmutattam a fotóját, mindenki elalélt tőle. Igazi szépfiú, ráadásul jógaoktató, naná, hogy kell! Hogy tovább fokozzam a hangulatot, körbeküldtem a képét pár ismerős csajnak, ezzel a dumával - ő a következő riportalanyom. A válasz tömény nyálcsorgatás volt. Többen megkérdezték, hogy jöhetnek-e velem segédriporterként, ceruzahegyezőként, diktafonelemcserélőként, vagy akármiként. Léci, léci, léci.
Én meg jókat röhögtem és tettem az agyam. Nehéz munka ez, de valakinek ezt is meg kell csinálni, ha ez a munkaköri kötelesség, akkor megoldom azzal a sok-sok év profi újságírói tapasztalattal. Különben is, férjes asszony vagyok, gyerekkel. Kit érdekelnek a szépfiúk?
Azt azért senkinek nem tettem hozzá, hogy jajj, dehogynem érdekelnek! Persze nem mindegyik, de ezzel az eggyel már olyan régen akartam beszélgetni! Mondjuk olyan tíz éves korom óta, merthogy azóta ismerem. Egy suliba jártunk, ő egy évvel fölöttem és persze észre se vette, hogy létezem. Ő volt az iskola szuperpasija, akiért minden csaj odavolt. Naná, hogy én is. Persze észre se vette, hogy élek, így csak csendben és egészen átlagos tinimódon rajongtam érte. Pont úgy, mint ahogyan egy külföldi énekesért. Totál reménytelen és távoli módon, ahogyan csak a tízévesek tudnak.
És mint kiderült, profi újságírás ide vagy oda, ha az ember a tízéves szerelmével találkozik, hirtelen megint tízévessé válik. És ez bizony harmincon felül már nagyon gáz. A fenti képet látva, amin olyan tízéves vagyok, jól látszik, milyen kis libácska voltam. És lettem újra.
Mert be kell vallanom, hogy az interjú totál égés volt. Tiszta ciki. Vihogtam, hülye kérdéseket tettem fel és totál bénamód viselkedtem. Egyetlen szerencsém volt, hogy a velem szemben ülő pasi nemcsak állati helyes volt, de okos is. És nem először adott interjút. Pontosan tudta, hogy mit akar elmondani és azt hiszem idióta csajokkal is találkozott már. Nem cikizett, nem röhögött és tök komolyan válaszolt az összes hülye kérdésemre. Nemcsak azt árulta el, hogy most épp nincs barátnője (vihogás) de még azt is, hogy igenis emlékszik rám a suliból (vöröslő vihogás) Szegényt több mint egy órán át kínoztam a nyúlfarknyi kis interjú kedvéért, ami így utólag szégyentelenül hosszú időnek tűnik, különösen, hogy  máskor ennyi idő alatt egészen komoly mélyinterjúkat csinálok és egész emberi sorsokat göngyölítek fel.
A slusszpoén, hogy amikor hazaértem, akkor jöttem rá, hogy alig pár sornyi értelmes szövegem van, amit fel tudok használni, a legtöbb kérdésem totál értelmetlen és oda nem illő volt. Gáz az egész.
Aztán lassan sikerült visszatuszkolnom a dobozba a tízéves énem, és sikerült előhoznom az újságírót, és persze összeraktam a cikket. Nem mondom, hogy életem főműve, de nagyon emlékezetes.
És nem csak azért, mert a fotó mellette nagyon is látványos (elképesztő, milyen könnyedén tartja magát) de azért is, mert nagyon erősen a fejembe véstem, hogy viszonzatlan tiniszerelmekkel nem ajánlatos újra találkozni. Mert azok a tiniérzelmek visszajönnek és komoly égési sérüléseket okoznak, az önbecsülés pedig nem gyógyul nyolc napon belül. (Persze nem tartottam be a saját magamnak felállított szabályt, de erről majd legközelebb...)

A cikk a Wellness Magazin 2007 novemberi számában jelent meg. Munkaügyben amúgy utána is találkoztam még párszor Gergővel és szerencsére kiderült, hogy a tinikór gyógyítható. A következő interjún már egészen normálisan tudtam viselkedni és tök jó kérdéseim is voltak. Ja, és arra is rájöttem, hogy bár nagyon jó pasi, nekem igazából nem is az esetem. (Sorry) És bevallom, ennek nagyon örültem, mert így legalább nem kell azon gondolkodnom, mi lett volna ha... Ha másért nem is, ezért nagyon is jó, hogy beszélgettünk egyet, így sok-sok év után. 





0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Twitter Delicious Facebook Digg Favorites More